Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Császár Nagy László: Nem volt nekem kis vasutam

ben. Még nem minden pedagógus jutott el odáig, hogy megértse ennek az intézmény­nek a jövőbe mutató célját. Talán azért is van, hogy a segélykérelmek megítélésében sok még a véletlen elem. Pedig az utolsó leheletünkig küzdenünk kell azért, hogy a gyerekek családban nevelkedjenek. És ezt kitűnően szolgálja a rendszeres nevelési se­gély intézménye, amely gazdaságilag is elő­nye a társadalomnak. Hiszen míg egy-egy állami gondozott egyévi nevelési költsége eléri a 40—50 ezer forintot, addig a rend­szeres segélyezés évi 14—15 ezer forintjával sok gyerek életkörülményeit javíthatjuk. — Részben a pénz, részben a propaganda hiánya okozza, hogy nem minden támogatás­ra érdemes család élvezi a rendszeres segély előnyeit — folytatja az igazgató. Jelenleg csupán azt állíthatjuk: azok nem kapnak, akik biztosan nem érdemlik meg. (S.-éknél ez nem így volt. — A Szerk.) És nem szabad figyelmen kívül hagyni a családok szemér­mességét sem. Sokan úgy gondolkodnak, inkább gyakrabban esznek paprikás krump­lit, de nem teregetik ki anyagi gondjaikat. Szólni kell tehát a megelőzésről (hiszen a rendszeres nevelési segéllyel a veszélyez­tetettek számát is csökkenthetnénk) és a tennivalókról is. — Sajnos, a gyermekvédelmi intézmé­nyek csak tüneti kezelésre alkalmasak. De elemezni kellene azt is, hogy vannak-e a gyermekvédelmisek kezében valóban hatá­sos eszközök a segítésre. A rendszeres segé­lyezést a legtöbb esetben az iskolák javasol­hatják, munkájuk nem megfelelő végzése gátolhatja a támogatásra szoruló családok segítését. Nem mehetünk el szó nélkül a ha­tósági gyermekvédelmi munka színvonala mellett sem. Ennek erőtlenségét jelzi, hogy sok helyütt csupán felszínesen ismerik azok körét, akik önhibájukon kívül támogatásra szorulnának. Bár számos társadalmi szerve­zet segíti munkájukat, tevékenységük gyak­ran kifullad a szánakozásban. Nem jól mű­ködik a társadalom jelzőrendszere, így a taná­csiak általában magukra vannak hagyva mun­kájukban. Óvó- és védőintézkedéseik zöme — mint a jegyzőkönyvi figyelmeztetés, be­idézés, olykor még a pénzbírság is — hatás­talan, sőt, esetleg káros. Mindezeket a gon­dokat csak tetézi, hogy a gyermekvédelmi munka presztízse napjainkban nagyon ala­csony. Énnek pedig egyenes következmé­nye, hogy hiányoznak a jól felkészült szak­emberek. Jellemző adat, hogy általában há­rom-négyévenként kicserélődik a tanácsok gyámügyi előadói gárdája. Ha a gyermekvé­delmi munka színvonalát javítani akarjuk, összhangba kell hozni a gyermekvédelem­mel foglalkozó egészségügyi, igazságügyi és művelődésügyi hatóságok tevékenységét, me­lyet esetenként bizony az együttműködés zavara jellemez. Márpedig feltétlenül össze­kellene fogniuk, hiszen a rendszeres nevelési segély jogintézménye biztosítja a családok tapintatos segítését, és előírja, hogy ennek megoldása állami feladat. A feladatmegoldás mikéntjéről — és gát­jairól — dr. Srágli Gyuláné, a VIII. kerületi Tanács művelődési, egészségügyi és sport­osztályának vezetője beszél: — Nem hiszem, hogy új jogszabályokkal javítani lehetne a gyermekvédelmi munka színvonalát, hiszen jogszabályunk nagyon sok van. Inkább a rendelkezések végrehajtá­sában, illetve esetenként a végrehajtás el­mulasztásában látom a hibát. Olykor még a bíróságoknak is nehézségeket okoz határoza­tuk végrehajtatása. Mi pedig hiába hozunk határozatot, hiába bírságolunk, ha a szülők a mellényzsebből — vagy akár a segélyből — kifizetik a kirótt összeget. Ez egyben azt is jelzi, hogy kerületünkben nem a szegény­ségből, sokkal inkább az életmódból adód­nak a konfliktusok. Gyakran a szülők hozzák veszélyeztetett helyzetbe a gyereküket. Az előrelépéshez feltétlenül szükséges lenne, hogy a munkáltatók dolgozóiknak ne csupán a teljesítményére, hanem életvitelére is igye­kezzenek hatni. A munkaadókra azonban ma még nem számíthatunk. Abban remény­kedünk, hogy az összehangolt felnőtt- és gyermekvédelmi munka csökkenti majd a veszélyhelyzetben lévő gyermekek számát. Hangsúlyozom, hogy nem a szegénység, ha­nem az életvitel okoz gondot. A segélyeket a lehetőség szerint gyorsan elintézzük. Szerencsés esetben igen. Mert például F.-éknek, másfél évig kellett várniuk. Addig állandó társukká szegődött a szegénység, hiszen az első pénzküldemény megérkezéséig az egy főre eső jövedelmük nem érte el az 1400 forintot. 8380 forintos havi jövedelmükből, pénztárkönyvük tanú­bizonysága szerint, élelemre, mosó- és tisz­tálkodószerekre 2700—3000 forintot költe­nek, az óvodai hozzájárulásra 500 forintot fizetnek, egészségi okok miatt tornára járó lányaik 200, a telefonszámla 400 forinttal növeli kiadásaikat. A férfi BKV-bérlete 110, a havi újságok pedig 65 forinttal terhelik a családi költségvetést. A lakás rezsiköltsége nyáron (július i-ig) 800, a téli hónapokban pedig 1800 forint. A fiatalasszony három­havonta jut el fodrászhoz, a gyerekek haját viszont ő vágja, mert egy-egy gyerekfejért 46 forintot kér a fodrász. Hetenként egy kiló hús kerül az asztalra, gépsonkát évente négyszer esznek, kenyerükre leggyakrabban zsírt, vajat, párizsit tesznek. A 18 forintos almára nem telik. Ottjártamkor viszont örömmel újságolták, hogy öt forintért lehe­tett hibás almát kapni. A segélyhez vezető út kálváriáját a család­fő összegzi: — Amikor négy gyereket vállaltunk, tud­tuk, hogy sok mindenről le kell monda­nunk. Olyan munkakörben dolgozom, ahol csak elvétve van lehetőség mellékkeresetre. Pluszmunkát nem azért nem vállalok, mert egyetemi végzettséggel lenézem a kétkezi munkát, hanem azért, mert meggyőződé­sem, hogy a családnak szüksége van rám. Soha nem engedhettük meg magunknak azt a fényűzést, hogy anyagi zavarba kerül­jünk. A jogban nem vagyok járatos, nem tudtam a rendszeres nevelési segélyről. Ami­kor 1981 őszén megtudtuk, hogy ezt éppen a rászorulók érdekében gyorsított eljárással intézik, bementem az iskolába. Ott se hal­lottak arról, hogy a családok anyagi segítésé­re van lehetőség. De szerencsére nem sajnál­ták a fáradságot, és hamarosan kaptunk egy űrlapot, amelyet kitöltve visszaküldtünk az iskolába, ők pedig továbbították a tanácshoz. Az ív azonban hetekig nem érkezett meg rendeltetési helyére. Közben járkáltam min­denhová, mindenütt szégyenkeznem kellett az anyagi helyzetünk miatt. Végül 1982 januárjában kaptunk 1500 forint rendkívüli segélyt, mert kiderült, hogy tévedésből egy­szeri segélyre szóló űrlapot küldtek. Mond­ták, ne aggódjak, majd átírják, és nem lesz akadálya a rendszeres támogatásnak. Még a múlt év októberében sem kaptunk értesí­tést arról, hogy mi gátolja a segítésünket. Ezt elpanaszoltam az egyik illetékesnek, aki azzal vigasztalt, ne aggódjak, élnek nálunk rosszabb helyzetben emberek, akik régebben várakoznak. És felajánlottak 800 forint rend­kívüli segélyt. Ezt nem fogadtam el, mert nem ezt kértem. Ügy látszik, csak sürge­tésre volt szükség, mert egy évvel a kére­lem benyújtása után megjelentek nálunk környezettanulmányra. Igaz, mát nagyon tü­relmetlenül sürgettem az illetékest, aki min­den alkalommal megnyugtatott: menjek csak haza, majd holnap intézkednek. Végül mégis kijöttek. Keresték a gyerekek szobájában a negyedik ágyat, amikor megmondtuk, hogy az egyik gyerek laticelen alszik, megállapí­tották jogosultságunkat. Ezután ismét papí­rok után kellett szaladgálni. Időközben gye­sen lévő feleségem kereseti kimutatását el­vesztették. De nem részletezem, az idén márciusban megkaptuk az első 2070 forint segélyt. Nem számoltam, mit kellett meg­vonnunk a gyerekektől a döcögős ügyintézés miatt. Mindenesetre megértették velünk: a segély nem jár, csak adható. Már az utolsó szakaszban voltunk, amikor az egyik ügyin­téző azt mondta: egy hét múlva telefonon választ ad az időpontra. Egy hét múlva fel­hívtam. Türelmetlenül kérdezte: miért zak­latom. Csodákra ő sem képes. — Ennek az ügynek az a fő tanulsága — mondja F. —, hogy a gyakorlat még bizony messze esik az elveinktől. A sorsokat befo­lyásoló emberek, sajnos, nehezen tudják magukat beleélni mások helyzetébe. Lelki­ismeretfurdalásom van, mert miközben a hivatásomnak áldoztam az energiámat, nem tudtam többet adni a családomnak. Felesé­gem együttérzése adott erőt ahhoz, hogy végigvigyem ezt a helyenként kínosan meg­alázó ügyet. Az viszont még ma is bánt, hogy nem mertem megvenni a gyerekeknek 240 forintért egy Lego-játékot. — Próbálunk úgy élni — veszi át a szót a fiatalasszony —, hogy a gyerekek ne érez­zék a szegénység súlyát. Igyekeztünk meg­mutatni nekik, hogy mi igenis gazdagok va­gyunk. Megértik, tudnak örülni az életnek. Igaz, mióta a segélyt megkaptuk, már rend­szeresen tudtam primőr retket is venni. És az első segély után végre lelkiismeretfurdalás nélkül két könyvet és 300 forintért ezt a szőnyeget. De ezután is nagyon meg kell fontolni, hogy mire költjük a pénzünket. Akkor sem tettem volna szemrehányást a fér­jemnek, ha nem tudott volna végére járni ennek az ügynek. Sosem akartam, hogy emi­att rossz érzése legyen. Ha helyenként kelle­metlen és megalázó volt is az eljárás, végül megkaptuk a segélyt. Igaz, az embernek hangosan kell szólni, ha azt akarja, hogy fel­figyeljenek a gondjára. 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom