Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Császár Nagy László: Nem volt nekem kis vasutam

kapnak. Ez a kimutatás például azt igazolja, hogy az 1981—82-es tanévben 423 gyerek kapott kedvezményes étkeztetést. Ez 267 ezer forintunkba került. Emellett adunk még a rászorulóknak fejenként 300 forint táborozási segélyt is, vagyis minden figyelmünket a gyerekekre összpontosítjuk. — Ami pedig az ügyintézést illeti — mondja a főelőadó —, senki nem mondhatja, hogy nehézkes, hiszen a kérelem beadásától, jóváhagyásától számított 2—3 hónapon belül minden ügyet elintézünk. Azért csak ennyi idő múlva, mert minden iratot — még a gyerek születési anyakönyvi kivonatát is — be kell szereznünk. És a vállalatok sem iparkodnak a kereseti kimutatás elküldésével. A gyereknek viszont a kérelem benyújtásától a segély megérkezéséig is ennie kell. Vajon erre az esetre mi a megoldás? Erről Váradi Lászlóné családvédelmi csoportvezető tájékoztat: — Ezt az időszakot általában rendkívüli segéllyel igyekszünk áthidalni, saját keretünkből. Az ilyen kérelmet ritkán utasítjuk el. Egy családnak évente négy esetben lehet rendkívüli segélyt adni, ennek összege általában 1200—1500 forint. A múlt esztendőben 400 ezer forint rendkívüli segélyt osztottunk ki 573 esetben, 388 családnak, de hatvan családon már csak az idei keret terhére tudtunk segíteni. Azt is meg kell mondani őszintén, hogy így sem jutott mindenkinek. A rendszeres nevelési segély egyébként, tudomásom szerint, azoknak jár, akiknél az egy főre eső jövedelem nem éri el a minimális özvegyi nyugdíj összegét, az 1800 forintot. (Tudomásunk szerint sem nem 1080, sem nem 1800, hanem 1900 Ft, azaz a legkisebb nyugdíj összege. A szerk.) S.-éknél hat gyerek cseperedik. A családfő fizetése 6600 forint. Hozzászámíthatunk havi átlagban ezer forint prémiumot jó munkájáért és 3600 forint családi pótlékot. Jövedelmükből havonta ötezer forintot költenek élelemre (ez az összeg az utóbbi hónapokban kétségbeejtően kúszik fölfelé), ruházkodásra általában kétezer forint jut, a lakás rezsije pedig eléri, néha meg is haladja a kétezer forintot. Havonta elfogy tíz kiló liszt, 15 kiló cukor. Mint a családfő mondja, megszokták a nélkülözést. Gépsonka és gyulai kolbász emlékezetük szerint legalább két éve nem került az asztalra. Igaz, jobban vágynak egyegy könyvre, mint ínyenc falatokra. Tejföl helyett kefirrel ízesítik az ételeket. Egy szelet párizsi kerül a kenyér végére, hogy megízesítse az utolsó falatot. A vasárnapi ebédhez 60—70 deka (ol#só) húst vásárolnak; hetenként két-három alkalommal futja 20—30 deka húsra. Ebből majdnem négy deka jut egy személyre. Ha banán érkezik a közeli zöldségeshez, abból csak a legkisebbek ehetnek egészet, a többieknek fél banán az adagjuk. Televízió nem zavarja a lakás csendjét, a családra csak a pénteki újság híreivel köszönt rá a nagyvilág (mert abban van a rádió műsora). A családfő szavait jegyzem: — A negyedik gyerek születése után a tanárnő szólt, hogy jogosultak vagyunk rendszeres nevelési segélyre. Első kérvényünket nyilván elutasították, mert máig sem kaptunk rá választ. Amikor ezt 5—6 hónap elteltével megtudta a tanárnő, nagyon haragos lett. Ha olyan családok kaphatnak, ahonnan a jövedelem tekintélyes hányada a kocsmába kerül, akkor nekünk miért kell nélkülözni? Addig járta ügyünkben a hivatalokat, «míg pozitív választ nem kapott. Hat hónapig élveztük a segély nyújtotta biztonságot. Amikor megszületett az ötödik, majd a hatodik gyermekünk, becsülettel bejelentettük az anyagi helyzetünkben bekövetkezett változást, hiszen a szülés után feleségem teljes fizetést kapott. Tüstént megvonták a támogatást. Amikor a gyessel újra visszaesett a jövedelmünk, ismét a tanárnő vette kezébe az ügyet. Bő másfél esztendeig tartott a kötélhúzás, de végül kiderült, hogy megérdemeljük a segítséget. Most — idén március óta — 2200 forintot kapunk. Igaz, közben egyszer küldtek 1500 forint rendkívüli segélyt, tavaly december 20-án, azzal a kikötéssel, hogy azt csak ruhára és élelemre fordíthatjuk, és rövid időn belül számoljunk el, mire költöttük az összeget. Igen ám, de ki szaladgál karácsony előtt néhány nappal vásárolni? Egyébként is megszoktuk, hogy semmit se veszünk meg elkapkodva. Mit tehetünk, hiszen a nagyobbik fiunknak hétszáz forintba kerül egy pár cipő, télikabátot kizárólag árleszállításkor veszünk, a hentes meg nem ad számlát. Ezer helye volt a pénznek, de nem fogadták el az elszámolást, új számlákat kellett mellékelnünk. Csak ennyire bíznak bennünk. — Ha ez lett volna az egyetlen megalázó eset — szól bele a háziasszony —, egyetlen szót se szólnék. Már az első környezettanulmány során láttam, hogy kínos perceket kell még átélnem. Nem szóltak egy szót sem, de az arcukról lerítt, hogy elégedetlenek. Dehogy vagyok túlérzékeny! Kaptam már szemrehányást amiatt, hogy a havi rendszeres ellenőrzéskor félbehagytam a konyha felmosását, mert a gyerekeknél sürgősebb tennivaló akadt. Megróttak azért, mert a gyermekvédelmis látogatásakor a fiam belefújt abba az úttörősípba, amit az aznapi foglalkozáson kapott. És nagyon megdorgáltak azért, mert az első segélyből varrógépet akartam venni. Azért, azt, hogy az alkalmiban vásárolt anyagból varrhassak ruhát a gyerekeknek, és amit kinőtt az egyik, a másikra tudjam igazítani. Azt pedig már többször felvetették, hogy a hat gyerek mellett bedolgozást kellene vállalnom. Amikor eszembe jutnak az ilyen rendszeres ellenőrzések, rögvest szorongás lesz úrrá rajtam. Megalázó örökké ilyen kiszolgáltatott helyzetben élni. Pedig megmondtam már nemegyszer, hogy segély nélkül is vállaljuk a hat gyereket. Akkor is, ha már az első pillanat óta tudjuk, hogy ezzel tovább növekednek a bennünket az átlagos életszínvonaltól elválasztó — olykor már megalázó — különbségek. 15 évig vágyakoztunk egy lemezjátszóra, végre nemrégiben megvehettük. De ennek az árához minden gyerek saját belátása szerint hozzájárult a zsebpénzéből. A segélytől nemigen változik az életünk. A gyerekek nőnek, többe kerül a ruházkodásuk, a segély ennek a terheit fedezi. A mi gyerekeink nem álmodnak kisvasútról, magunk csináltuk a pingpongasztalunkat, a zsebpénzükből megfontoltan vásárolnak játékot. És jól eljátszanak egymással, ez pótolja a kisvasutat. Sajnos, nemsokára eltelnek a gyes évei. Ezt nem a segély elvesztése miatt sajnálom hanem azért, mert munka mellett nehéz lesz nekik azt nyújtani, amit szeretnék. De azt nem érti meg senki, hogy még néhány évig én szeretném nevelni őket. Főállású édesanya szeretnék lenni. Ennyi csak jár hat gyerek után! Fizetésem nem lesz több, mint a gyes és a segély együttes összege. Tehát akkor is az alacsony jövedelműek közé tartozunk majd. A kedvezményes óvodai befizetésre és a kedvezményes napközis ebédre adott állami támogatás legalább kétszerese lesz annak, amit most kapunk. Felezzük meg ezt az öszeget. Az állam is jól jár, és mi valamennyien élveznénk az előnyét, ígérem, lelkiismeretesen felnevelem őket, és egyikből sem lesz veszélyeztett gyerek, mert nem kell estig várni, amíg elmondhatják valakinek az iskolában feszültséggé növekedő napi gondjaikat. Tudomásom szerint sok asszony gondolkodik így. De erre most nincs lehetőség. Vajon ki tudja pontosan, hányan élnek S.ékhez hasonló helyzetben? Hiszen, mint dr. Kóti János, a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója mondja, az anyagi nehézségekkel küszködő családokról eleddig nem készült felmérés. Jószerivel csak annyit tudunk, hogy a fővárosban jelenleg (május elején) 843 család kapott rendszeres nevelési segélyt. A támogatásra fordított összeg 2461 gyerek sorsán enyhít valamelyest. A segélyezettek 80 százaléka fizikai munkás (ezen belül 60 százalék a segédmunkások aránya), 20 százalékuk pedig egyéb és értelmiségi foglalkozású. Azt is a GYIVI igazgatójától tudom, hogy a veszélyeztetettek 70 százaléka magatartásbeli, 10 százaléka egészségügyi, 20 százaléka anyagi okok miatt érdemel fokozott figyelmet. Az okok azonban sosem jelentkeznek tisztán. Az erkölcsi okok miatt bekövetkező veszélyeztetettségnek gyakori velejárója a nélkülözés, de az anyagi okok miatti veszélyeztetettségnek is következménye lehet az életmód és az életvitel torzulása ... — Meggyőződésem — mondja az igazgató —, hogy a jelenleginél több család szorulna rendszeres segítségre. A jogosultság megítélése azonban a tanács feladata. Óvatosságukban és bizalmatlanságukban talán az is szerepet játszik, hogy egyesek vissza akarnak élni ezzel a jogintézménnyel, és hogy sok ember tényleges jövedelme egyszerűen megállapíthatatlan. A mi szerepünk — a jogszabály előírása szerint — csupán annyi, hogy nyilatkozunk: van-e pénz segélyezésre. Továbbá részt veszünk a környezettanulmányok elkészítésében, csökkentve ezzel a szubjektív megítélés veszélyét. Gyakran saját munkatársaimmal is vitáim vannak, pedig jól felkészült szakemberekkel dolgozom. Magyaráznom kell, hogy a 4—5 gyerekes családoknál nem a gondviselés hiányát jelzi, ha a gyerekek maszatosak, és a játékok nem sorakoznak katonás rendben. Azokat a munkáscsaládokat sem zárhatjuk ki a segélyezésből, ahol az apa munka után rendszeresen megiszik egy nagyfröccsöt. Az ilyen megítélési különbségek többnyire társadalmi valóságunk fogyatékos ismeretéből adódnak. És nem értek egyet azokkal a türelmetlen pedagógusokkal sem, akik az első segély után azt várják, hogy a gyerek azonnal jól tanuljon, a szülő pedig rendszeresen ott tüsténtkedjen értekezleten meg a szülői munkaközösség-8