Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Császár Nagy László: Nem volt nekem kis vasutam

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Nem volt nekem kis vasutam — Mit gondol, kinek van kedve kiteregetni mások előtt az életét — pirongat meg a fiatalasszony, akiről tudom, hogy egymaga neveli két gyerekét, nehezen. — Ha már azt nem tagadhatom, hogy a férjem faképnél hagyott, még a szegénységemből is csináltassak aktát ? Még állami gondozásba vennék őket! Aztán magyarázgathatnám, hogy a nincstelenség nem azonos a trehánysággal. Vadidegen emberek kedvükre turkálhatnának a magánéletemben. Köszönöm, ebből nem kérek. Inkább élünk segély nélkül. És már magamra is hagyna, előbb azonban felhívja figyelmemet a szomszédjára, aki néha — olykor talán épp a tanácsi segélyből — alaposan felönt a garatra. —- Neki mégis megadták. Igaz, egyszer én is bementem a tanácshoz, de azt is megbántam. Alkalmat adtam, hogy megkérdezzék: mire kell nekem a segély? Csöndben becsuktam az ajtót, szégyelltem magam. Kérdezze azokat, akik kapnak — s megmutatja, melyik ajtón kell kopognom. A csengetésre tagbaszakadt férfi nyit rést az ajtón: Mi járatban — böki ki zavartan. — A segélyről? A tanácstól jött az elvtárs? Nem ? Akkor pszt! — ütögeti szája szélét göcsörtös mutatóujjával, s mielőtt becsukja az ajtót, halkan szól: — Én teljesítem a demográfiai tervet, maguk meg fizessenek. A rendszeres nevelési segélyről és az annak hátterében meghúzódó gondokról senki nem beszél szívesen. Pedig előbb-utóbb nyíltan kellene szólnunk a társadalomnak arról a rétegéről, amelynek tagjai mind nehezebben viselik a nehezedő életfeltételeket, akiknek alig teljesíthető kötelességük, hogy három, négy vagy több gyereküket ellássák, neveljék. Az ő gyerekeik azok, akik már az iskolában is lépéshátrányba kerülnek, akik sóvárogva nézik társaik több ezer forintos értékű holmijait, akik a gépsonkát csak hírből és társaik tízórais csomagjából ismerik, akiknek esetleg csak az utolsó padban jut hely, akik túlontúl korán megismerik az élet terhét, és a súlya alatt korán összeroppanva kerülnek korosztályuk perifériájára. A túlságos jómód veszélyeiről sokat beszélünk. A szegénységnek is megvannak a maga veszélyei. Gyakorló gyermekpszichológus ismerősöm mondja: — Nem lehet általában megmondani, hogy a gyerekek miként viselik a szegénység súlyát. Sok függ a szülőktől. Azokban a családokban, ahol türelemmel viselik a nehézségeket, a hiány pozitív hatással is lehet a gyerek személyiségének fejlődésére, ha a szülők tartása olyanná formálja őket, hogy képesek legyenek küzdeni céljaikért. De a nélkülözés sokszor romboló hatású. A segélyre szorulók növekvő száma is azt jelzi, hogy sokan nem tudnak megbirkózni a nehézségekkel, összeroppannak. A gyerekek jelentős hányada fokozott érzékenységgel reagál arra, hogy nincs kvarcórája, biciklije, hogy nincs mivel büszkélkednie, amikor értékes játékokról, ajándékokról esik szó az iskolában. Sokan gátlásossá, zárkózottá válnak ettől az élménytől. Mivel minden kamasz szeretne kitűnni társai közül valamivel, gyakran megesik, hogy a hasonló sorsúak egymásra találva bandákba tömörülnek, és ott szélsőséges, deviáns magatartásminták követésével próbálják felkelteni azt a figyelmet, amelyet kielégítetlen vágyaik miatt nem tudnak elérni. Fokozottan veszélyes ez a kamaszkor elején, amikor különösen érzékenyek a konfliktusokra. A rendszeres nevelési segély arra szolgál, hogy csökkentse a testi-lelki hátrányokat. De a segélyek ügyintézése olykor bosszantóan nehézkes. Hetekig tartó huzavona után sikerül például elérni, hogy egy iskolás korú gyerek rendszeresen kaphasson ebédet, mert a gyámhatóság csak a szülőknek utalhatja át a pénzt, arra nincs módja — legalábbis erre hivatkoznak —, hogy abból a pénzből fizessék a gyerek ebédjét. — Ahhoz, hogy ez a jó intézkedés valóban betöltse társadalmi rendeltetését, a gyermekvédelemmel foglalkozó pedagógusoknak és hatóságoknak jobb munkát kell végezniük. Mint szülő is tapasztalom, hogy sok pedagógus azért vállalja a gyermekvédelmi munkát, mert a felkínált tisztségre nem illik nemet mondani... Az anyagi helyzetük miatt egyébként fokozottan érzékeny szülők sem érzik minden esetben a hatóságok segítségét. Pedig a jogszabály előírásainak megtartásával sok gyerek sorsán lehetne változtatni. És ki tudja, hányan élnek közöttünk, akiket rendszeres anyagi segítséggel megmenthetnénk a veszélyektől? Geigler Rudolfné, a VIII. kerületi Tanács gyermekvédelmi szakfelügyelője viszonylag pontos választ ad a kérdésre: — A kerületben jelenleg huszonegy család kap rendszeres nevelési segélyt, közülük tizenötre az iskola hívta fel a figyelmet. A segély feltételei szigorúak. Többnyire egészségügyi okok miatt leszázalékolt, rokkant szülők, sokgyerekes családok élvezik a segély nyújtotta biztonságot. Ügy tudom, jelenleg azok a családok jogosultak rendszeres támogatásra, ahol az egy főre eső jövedelem nem éri el az 1080 forintot (! ?). A segély elbírálása és elosztása rendben megy. Igaz, még körülbelül ugyanennyi család jogosultságát meg lehetne állapítani, de csak ennyire futja. Sokan azért esnek ki a jelöltek közül, mert az egy főre jutó jövedelem 30—-50 forinttal meghaladja a jogszabályban előírt alsó határt. Nem tudom pontosan, hány nagycsaládos él a kerületben, de az iskolák mindig idejében jelzik, ha a gyereknek támogatásra van szüksége. Mi nem propagálhatjuk a segélyezést. A támogatásra kifizethető összeg nagyságának ismeretében felelőtlenség volna bárkit is kérvények irogatására biztatni. Ezzel csak csalódást okoznánk. A pénzről egyébként mi csak akkor dönthetünk, amikor a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet jelzi, hogy van mit elosztani. Úgy hallottam, most van némi lehetőség. Ha lesz időnk és energiánk [így!], egy-két igényt ismét előveszünk. Az ügyintézés menetéről Nagyné S-zabó Ágnes gyermekvédelmi főelőadó tájékoztat: — Mindig a GYIVI (Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet) egy-egy munkatársával végzünk környezettanulmányt. Ekkorra azonban az iskolai jellemzések alapján megközelítően pontos képünk van a családról, hiszen a tanárok látják, hogyan gondoskodnak otthon a gyerekről. Családlátogatáson megnézzük a lakás rendezettségét, beszélgetünk a szülővel arról, hogyan képzeli a jövőt, mire szánják a pénzt, hogyan biztosítja a gyerek fejlődésének feltételeit — sorolja a tennivalókat. Pedig az az igazság, hogy a tanítóképzősök tananyaga nagyvonalúan elsiklik a veszélyeztetettség ténye fölött. Mindössze kéttételnyi semleges szöveget szentel a hazánkban százezreket érintő kérdésnek. Csoda, ha nem jut minden veszélyeztetett gyerekre megfelelő figyelem? — Ha például a szülő nem tartja a kapcsolatot az iskolával, a tanárnő nem ismeri a gondokat, a segélykérelem sem juthat el hozzánk — szólja el magát a főelőadó. — Ezek szerint a ráutaltság önmagában nem elegendő a segélyre jogosultsághoz — kapok a szón —, szükséges ahhoz az iskolával tartott kapcsolat is, amibe számos szubjektív elem is beleszól. — Ezt az álláspontot nem tudom elfogadni — hasít bele felvetésembe a szakfelügyelő —, mert ki van zárva, hogy az anyagi gondok miatt veszélyeztetett gyerekek bármelyike elkerülje a tantestület figyelmét. A rászorulók egyébként is számos segítséget 7