Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Fekete Gyula: Vonal alatt III.

jut. Az OTP és a tanácsi fogadóórák időpontja, a csak fél 3-ig nyitva tartó TÜZEP-telepek okozzák, hogy a fiatalok gyakran munkaidőben, munkájuk rovására kénytelenek építkezéssel kapcsolatos és lakásügyeiket intézni. Nyilván ez is kedvezőtlenül hat anyagi megbecsülésükre. Mostanában gyakran olvasható, hallható, hogy a fiataloknak indulásként alacsony komfortfokozatú, kis alapterületű lakás megs-iírzésére kellene összpontosítani anyagi erejükei, és az első gyermek születése után költözhetnének korszerűbb, nagyobb lakásba. A „lépcsőzetes lakáshoz juttatás" stratégiája csak sz«\had bérlakáspiac esetén kifizetődő, a jelenlegi körülmények között nem. Ha ugyanis ma egy fiatal' .házaspár induló lakást vásárol, illetéket és ügyvédet fizet, helyrehozza az elhanyagolt lakást, majd öt-hat év múlva el kívánja adni — igencsak ráfizet. Ha drágábban adja el a lakást, mint amennyiért vette, a többlet túlnyomó részét elvonja az állam, nem ismerve el sem a befektetett kiadásokat, sem a lakás- és építőanyagárak időközbeni emelkedésének értéknövelő hatását. Eladás után tehát vásárlóértékben kevesebb pénze van a fiatal párnak, és újabb nagy összegű kiadás a nagyobb lakás vételára, átírási illetéke, ügyvédi munkadíja. A létminimum-számításnak a minimális költséghez kell igazodnia, ami racionális, nem jár fölösleges kiadásokkal. Ez manapság: a végleges lakás mihamarabbi, lehetőleg első lépésben történő megszerzése. A fiatalok mintegy 5—6 százaléka nem kíván családot alapítani, további mintegy 10 százalékot be tudnak fogadni hosszabb távra is a szülők. 5—6 százalék bérlakást örököl vagy szolgálati lakást kap. Mintegy 75— 80 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek gyűjteni kell lakásra. A legkevesebb pénzt a lakás-használatbavételi díjra kell összegyűjteni, majd a családi ház vagy öröklakás öröklési illetékére. Az építkezés drágább. A lakásvásárláshoz kell a legnagyobb induló kiadás. A hozzájutási valószínűségeket is figyelembe véve, a budapesti fiataloknak havonta ezer forintot kell félretenniük lakáshelyzetük megoldása érdekében. Tájékoztatásul néhány adat: 1982-ben körülbelül 13—14 ezer forint volt egy négyzetméternyi lakás eladási ára, azaz egy 55—60 négyzetméteres lakás előtörlesztése (70 százaléknyi OTP- és munkahelyi hitelt feltételezve) 250 ezer forint volt. Emellett a telkek ára 3—4 ezer forint között mozgott négyszögölenként. A nagyarányú lakás-előtakarékosság mellett a fiatalok mintegy 10 százaléka fizet albérleti díjat, fenntartja „induló lakását" vagy szüleivel lakik együtt, ahol általában a szülők fedezik a rezsit. A lakásszerzési-fenntartási kiadás egy főre összesen mintegy 1500 forint havonta. Korunk mai színvonalán a munka melletti tanulás, továbbképzés alapszükséglet. (Nagy költségigénye miatt nem szerepel a létminimumban a nyelvtanulás.) Különösen a hátrányos helyzetből induló fiatalok mobilitási esélyeit növeli, ha a munka mellett továbbtanulnak. Az esti középiskolákban például az „egykék" aránya csak 9 (a nappali tagozaton körülbelül 20—25), a háromtestvéresek aránya 35 százalék. (A nappali tagozaton alig 3—4 százalék a négygyermekes családban élő fiatalok aránya.) A fiatalok kétharmada olvas rendszeresen napilapot, s mintegy fele vásárol évente legalább két könyvet. Sajnos, éppen a legalacsonyaob jövedelmű, rossz lakáskörülmények között élő, gyakran deviáns magatartást is tanúsító réteg kulturálódási igénye alacsony: 85 százalékuk soha nem olvasott irodalmi értékű könyvet. A budapesti férfiak négyötöde 30 éves koráig megnősül. Az esküvői költségek egy része (ruhakölcsönzés, illetékbélyég, taxi) elengedhetetlen. Szükségesnek kell tekinnünk a két család összeismerkedését szolgáló esküvői ebédet, vacsorát is. Esküvő utáni utazásra sok fiatalnak nem telik — ez nem alapvetően szükséges kiadás. A nem házas fiatalok ismerkedési lehetőségeit, tartós párkapcsolatainak kialakulását segítik elő az ifjúsági rendezvények, klubok. A .moziba járás, kiállításlátogatás iránti igény ebi/sn az életkorban jelentős mértékű, nélkülözhetetlen és kulturált kerete az együttjárásnak. A fiatalok mintegy harmada — ezen belül a munkásfiatalok negyede-, a szellemi dolgozók több mint fele — tagja a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek. A fiatalok 6—8 százaléka párttag. Majdnem valamenynyi dolgozó fiatal szakszervezeti tag, az ezzel együttjáró tagsági díj is a létminimum része. Hogy mennyire az, bizonyítja például, hogy a gyermekgondozási segélyről visszatérők 25—30 százaléka, a sorkatonai szolgálatot teljesített férfiak 35—40 százaléka érezte úgy, hogy távolléte miatt besorolási, munkaköri vagy anyagi hátrány érte. Ezek az arányok nagyobbak lennének szakszervezeti érdekképviselet híján. Kulturálódásra, családi és társadalmi kapcsolatokra, utazásra havonta mintegy 260 forintot költenek a fiatalok. Egészségügyitestápolási kiadásuk mintegy 130 forint havonta. Valamennyi más rétegnél érzékenyebben sújtja a fiatalokat a pénz értékvesztése. A lakásra félretett összegek mind 1981-ben, mind 1982-ben veszítettek értékükből. Csupán pótlásuk mintegy havi 100 forinttal növelte a minimálisan szükséges kiadásokat. (Közgazdasági szempontból ez a kiadás nem a lakás-előtakarékosság része, hanem — hasonlóan a mókuskeréken történő futáshoz — a már elért megtakarítás megtartásához szükséges.) Valamivel meghaladják a havi 100 forintot a lakáshitelek és a tartós fogyasztási javak kamatterhei. Emellett további 50—60 forint a biztosítások, a pénzátutalások havi összege (például a férfiak mintegy 2 százaléka fizet gyermektartást). A budapesti fiatal férfiak havi létminimuma 4200—4300 forint körül mozgott 1982-ben. Fiatal nők A kereső fiatalok, házaspárok és gyermekeik 35 százaléka nő. (Érdekességként megemlítem, hogy Budapesten mintegy 7 ezer 30 évesnél idősebb nő — köztük néhány száz, 40 évesnél idősebb — statisztikailag „fiatalnak", fiatal családban élőnek számít fiatal férje révén.) A fiatal nők élelmiszer-szükségletére meghatározóan hat, hogy az újszülötteknek több mint a fele fiatal családban jön világra. Emiatt magas a fiatal anyák tápanyagszükséglete. A terhes- és szoptató nők szükségleteinek a néptáplálkozási szokások — elsősorban tudati okok miatt—még nem felelnek meg. 1980-ban egy budapesti nagyüzemben a megkérdezett nők 70 százaléka tudott ugyan az ilyenkor szükséges többletfehérjeigényről, de csak 4—5 százalékuk ismerte a nyomelemek, vitaminok iránti többletigényt is tartalmazó helyes étrendet. Elsősorban tehát nem az alacsony jövedelem, hanem az ismerethiány az oka az elégtelen táplálkozásnak. A budapesti terhes nők 88 százaléka vashiányban szenved 1981-es adatok szerint. Csepelen és Budapest több munkáskerületében a légszennyeződés, a lebegő por magas kadmiumtartalma is növeli a vérszegények arányát. A kadmium ugyanis rezet köt meg, csökkenti a szervezet amúgy is kis réztartalékát. (A szükségesnél kevesebb barnakenyér és hüvelyes fogyasztása korlátozza a vasellátottságot elősegítő réztartalmú enzimek képződését.) A fiatal nők élelmiszerigényeire havonta mintegy 1200 forint szükséges. Ha a férfiak létminimuma tartalmaz egy csekély alkoholt, akkor a nőknek is „joga" van egy kevés élvezeti cikkre, kávéra, üdítő italokra. Havi 130—140 forint a költségigénye ennek. A fiatal nők ruhatára több darabból áll, mint az idősebbeké, s több ritkán használt, „elfekvő" ruhadarabjuk van. A szüléseket követően ugyanis a nők többsége elhízik. Új ruhákat kell venniük, emellett azonban nem adják fel a reményt, hogy majd „belefogynak" régi ruháikba. Növelik a kiadásokat a csa.1

' néhány hónapra vásárolt kismamaruhák, -harisnyanadrágok és -kabátok is. Sajátos vonása a fiatal nők ruházkodásának, hogy gyakran viselnek pulóvert. Az utóbbi években romloíí a pulóverek minősége, rosszabb a melegtartásuk, kopásállóságuk csekélyebb — elsősorban az importválaszték csökkenése miatt. A 30 év alatti nőknek átlagban 4—5 nadrágja van (a létminimumban kettő szerepel), míg az ötven— hatvan éveseknek átlagban csak egy-keííő. Otthoni viseletre legalább három kötény, egy háziköntös és egy tréningruha a szükséglet. A korábban 350 forintos, olcsóbb pamut tréningruha 1981-ben országszerte hiánycikk volt, pótolni az elhasználtat tehát csak a jóval drágább, 620 forintos műanyag alapanyagúval lehetett. 1978-ban az áruházak felében nem volt ruhakínálat a 152 centiméter magas nők számára, a 158 centiméteres nőknek is csak jóval a számarányuk alatt. 1981-ig az ellátottság tovább romlott, a 152 centiméter magas nők vásárlási esélye 50 százalékról „szórványosra" csökkent. A 176 centiméternél magasabb termetűek is hiába kerestek ruhát. Végső soron a nők mintegy 15 százaléka nem tudja beszerezni minimálisan szükséges ruhadarabjait. Nekik a ruhakészíttetés nem luxus, hanem létszükséglet. Emellett is magasabb a ruházkodási létminimum (összesen havi 450—500 fo-30