Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Frank János: Dorottyás kocsi

Bolha, 1981. Krómozott acél, 14x23 cm később: „Más az amerikai, más a spanyol és más a japán Pop: a Pop-ban a népi temperamentum is kifejeződik, újjászületik benne a figurativitás, ha olykor a vásári agresszivitásig is elmegy." Pontatlan volnék, ha a Schéner-jelenséget magyar pop-artnak nevezném, de ez a fordulat mindenesetre közelebb visz a megfejtéshez. Schéner nagy, gyűjteményes kiállítását 1979-ben még mindig vidéken rendezték, de nem akárhol, hanem a Tihanyi Múzeumban. Negyedmillió látogatója volt. A Műcsarnok 1983-as, három nagy termet betöltő kiállításán sokat viszontláttunk a tihanyi anyagból — Pesten e: ,is ősbemutatónak számított —, és sok új alkotást is közszemlére tett a művész, monumentális darabokat. Inkább az utóbbiakkal foglalkozom — kivéve néhány régebbi kedvencemet —, a tihanyi tárlatról másutt már beszámoltam. Festményeiről nem mondok többet, csak hogy mennyire szeretem őket — például a Dorottyák bálba mennek címűt. Schéner Mihály festőművész, de másfél évtizede plasztikát, és egyre inkább csakis plasztikát csinál. Teheti, minden művész jogos birtoka a harmadik dimenzi& is. Nem érdektelen, és egyáltalán nem rövid a Schéner által használt anyagok és eljárások puszta felsorolása sem: olajfesték, akril, filctoll, fa, acél, vas, sárgaréz, bronz, kerámia, textil, sőt eredetileg mézeskalács. S biztos, hogy kifelejtettem több műfajt, például a szcenikus Schénert vagy a happenert. Schénernél a szobor, az Objekt, a játékszer vagy az utenzíliák — ősi „háztartási gépek" sorozata — ekvivalens. Falovacskái múzeumi műtárgyak, de ugyanúgy játszani is lehet velük, ha a gyerek kezébe kerülnek. Sőt ugyanazt a darabot esetleg valódi játszótérre is tervezheti a művész. A katonát váratlanul egy melegtengeri hüllő hátára ültette (Csikóhal huszár), a Krumplinyomó huszár (1974) pedig sokadik változatában, több színnel megfestve került a közönség elé. Faszobor a monumentális Ökrösszekér (1982) szkématizált formáival, és a nagyatádi faszobrász-szimpozionon készítette a művész a három méter magas, riasztó megjelenésű Atroxot is (1982). Ez utóbbinak keze lába vaskos fatömb, mellét, hátát, vállát olyan lécezet borítja, amilyet régen a harmadosztályú vasúti kocsik padján láttunk, harangforma tömör fafejének a tetején préscsavar kettős fogója: az ő szervei is házi eszközökre utalnak. Vidámabb a hatványozott méretű, krómozott acél állatsereglet. Ahogyan a mechanikát lehet lelkesíteni, ahogy van gépember is, Schénernél létezik gépállat, állatrobot. Bájos állatok: a teleszkóp testű Bolha (1982), a Sáska (1983) vagy az Unicornis (1982). Schéner — textildarabjai mutatják — folyékonyan beszél a népi szürrealizmus formanyelvén, számtalan áttétellel, hogy végül is anyanyelvén — a rá anynyira jellemző Schéner-nyelven fejezze ki mondanivalóját. Régóta izgatja az emberi kéz, valahogy szuverén lénynek tartja kezünket. Először csak beszélt róla, később rajzolni kezdte; a kézgondolat egyre gazdagodott, a kiállításon már itt láttuk a nagy textilplasztikát, A költő kezét (1979). A fehér filcobjekt ujjaiból indák, szárak, levelek, virágok, gyümölcsök nyílnak ki, látszólag teljes összevisszaságban, mégis szigorú rendben. A két Mikulásló ruha (1983) legjobban a lószerszámhoz hasonlít, két feketével bevont kirakatbabát öltöztettek ezekbe a kötelékekbe. Színesek ezek, fémesek, fodrosak, az egyikre még valódi réz csengetytyűt is varrtak. Hasonló „lószerszám-látomásai" az ugyancsak békés megyei Balázs Irénnek is vannak, Schéner azonban még Balázsnál is fanyarabb, ami nem könnyű dolog. Anilines, lazúros festékkel festett grafikái csak a sötét teremben kaptak helyet. Szerénységük mellett is elragadok ezek a vázlatok, ezek a konceptuális géptervek, azt sem tudom róluk, hogy játékos gondolatok-e csupán, vagy valóban kivitelezhető játékok. A Szélszitakötő, a Fény-animátor, vagy a Szecifontán különleges címeinél csak a grafikai, rajzi, festészeti megoldása az előbbrevaló. Itt aztán •— a papíron — Schéner szabadjára eresztheti a fantáziáját, melyet különben sem szorít kordába. Egész művészetének mintegy manifesztuma is ez a széria. Végül is kicsoda Schéner Mihály? Originális művész. Mindjárt lenyelem, ami a nyelvemen van, visszavonom a közhelyet, hogy ha ő nem volna, ki kellene találni: mert ha valaki, hát ő igenis kitalálta önmagát. Ahogy a műfajait, őt magát sem tudnám öszszefoglalni, csak megpróbálom. Ha stíluskategóriákat keresek, íme, egy nyalábravaló: expresszionizmus, konstruktivizmus, hozzá — mint már említettem — a tárgyi folklór, a pop art és — legalábbis szerintem — a rokokó. Meg a szecesszió. Ez a művész még a nosztalgiadivat előtt beleszeretett, a nagy katalán építészbe, rajongott Antoni Gaudiért (1852— 1962). Pedig vonalvezetésében, modellálásban egy cseppet sem hasonlít rá, szellemében annál inkább. Vegyes érzelmekkel fogadta a kritika a műcsarnoki kiállítást, a bírálók nem tudtak beletörődni a művész szertelenségébe. Pedig a szertelenség nála fő erény, az ő komolytalansága egy ritka értékkel, az öniróniával azonos. „Schéner egyszerre játékos és balladaszerűen komoly'" — mint Németh Lajos írta a kiállítási katalógus bevezetőjében. 26