Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Vörös Károly: Harag és kedvezés nélkül

E valóban rendkívül kiterjedt feladatkör anyagi fedezetére kétféle forrás állott rendelkezésére a Közmunkatanácsnak. Egy, a törvénnyel egy időben felvett 24 millió forintos kölcsönből (illetve annak egy részéből, kb. ötmillió forintból) a Közmunkatanács teljesítette a törvényben megszabott fő közlekedési útvonalaknak: így a Sugárútnak és a Nagykörútnak megnyitását. (A többi pénzt a kormány más célokra használta fel az idők folyamán.) Ezenkívül rendelkezésre állott az ugyancsak a törvényben létesített és a Közmunkatanács kezelésébe adott Fővárosi Pénzalap vagyona és jövedelme. E vagyon elsősorban a kormány költségén végzett Duna-szabályozás: a meder szűkítése, a part feltöltése során nyert nagy értékű Duna-parti telkekből állt, melyeknek sorához 1908-tól a József főhercegtől az állam részére megvásárolt mintegy 12 millió korona értékre becsült Margitsziget csatlakozott. A pénzalap jövedelme egyrészt a 24 milliós kölcsön törlesztési forrásainak időnként megmaradt feleslegéből (pl. a kölcsönből kisajátított ingatlanok kisajátítási összege és a magasabb eladási ár közötti különbözetből), a városi közmunka váltságból (évi 100—150 ezer korona), végül a városszabályozások során egyes átformált magántelkekhez csatolandó közterület darabok (az un. terjedékek) eladási árából állt: az utóbbi a századfordulón ugyancsak 100 ezer korona körüli összeget tett ki. Emellett 1890 óta a Pénzalap kapta meg a főváros területén előírt állami egyenes adók 1,5 százalékában megállapított útadót (mely már 1896-ban is 200 ezer, 1900-tól kezdve pedig évi átlagban mintegy félmillió koronát, 1930-ban körülbelül egymillió pengőt tett ki). Ezen túl a Közmunkatanács — mely egyes nagy városrendezési és városépítési munkáknál hol a mai beruházó, hol a mai fővállalkozó szerepkörében járt el— ilyen munkákhoz kamatmentes állami előlegeket is kapott, melyeket a munkálatok befejezése után az így nyert pénzből (pl. a kisajátított, majd szabályozott telkek eladási árából) végül is visszafizetett. A pesti rakpart a múlt század végén csekély létszámú apparátusára támaszkodni, s így e célra megfelelő hatáskörű, a városnál magasabb fokú, de azzal természetszerűleg szorosan együttműködő külön szervet kell létrehozni. Ennek a felismerésnek és igénynek jegyében jött létre az 1870. évi X. tc., mely közvetlenül a miniszterelnökség alá rendelve megalkotta a Fővárosi Közmunkák Tanácsát. A törvény szerint a Közmunkatanács tagjai közül kilencet a főváros közgyűlése választ, kilencet, valamint elnökét és alelnökét a kormány nevezi ki. A tagság sorshúzással kijelölt egyharmad része minden harmadik évben kilép (de ez nem akadálya újraválasztásuknak, illetve kinevezésüknek); tanácskozási tagja a közmunka tanácsnak a fővárosi középítési-építési bizottság négy tagja és a főváros építésügyét irányító vezető tisztviselő (akinek elnevezése és beosztása az idők folyamán a fővárosi igazgatás szervezeti változásainak megfelelően többször módosult.) A Közmunkák végrehajtását is. Kimondta továbbá, hogy a fővárosnak a Közmunkatanács által (és a fővárossal való előzetes paritásos alapon folytatandó tárgyalás után) megállapítandó szabályozási terveket, elveket és utasításokat mindenben szem előtt kell tartania, mindaddig, „míg a főváros szabályozási terve véglegesen meg nem állapíttatik és az építkezés ügyét törvény nem szabályozza.'" További feladata lett a Közmunkatanácsnak az utak és az utcák irányának és szintjének meghatározása, az utcák és közterek elnevezése és a házszámozás szabályozása, végül pedig az építésügyet szabályozó már említett törvény számára javaslat kidolgozása. A törvény kimondta, hogy a főváros hatósága részéről minden esetben, még végrehajtás előtt a Közmunkatanácshoz felterjesztendők mindazon határozatok, tervek és költségvetések, melyek bármilyen, a Duna két partja mentén létesítendő építmény, rakpart, raktár, valamint minden út és híd építésére és fenntarmunkatanács tehát eleve a főváros és a kormány együttműködésére számítva jött létre. Együttműködésre kényszerítették a feleket anyagi és adminisztratív tényezők is: a városrendezéshez elengedhetetlen kisajátításokra ugyanis csak a Fővárosnak volt törvényes jogköre, pénze viszont a Közmunkatanácsnak volt. A feladatok és pénzügyi fedezetük A törvény a Közmunkatanács feladatául mindenekelőtt közlekedési fővonalaknak nyitását, majd az egész fővárosra, vagy csak egyes városrészekre kiterjedő szabályozási munkák előkészítését és tervek készíttetését írta elő, sőt feladatává tette szabályozási tására; utcák, terek burkolatának készítésére, fenntartására (sőt tisztítására, locsoltatására is); közúti vasutak, továbbá vízvezeték, szennyvíz- és más csatornák építésére; utak, utcák, terek beépítésére és ezek világítására vonatkoznak: ha ezek valamelyikében a Főváros és a Közmunkatanács nem tudnak megegyezni, a belügyminiszter dönt. A törvény szerint a Közmunkatanács minden építési és építésrendőri ügyben felügyeletet gyakorol a főváros hatósága, valamint az egyes lakosok felett — és ezen ügyekben a fővárosi hatóságok döntése ellen hozzá kell fellebbezni. A törvény tehát a város összes lényeges feladatát — a városrendezési tervek esetén még a kormányhatósági jóváhagyás sem írva elő — a Közmunkatanácsra bízta. Hosszadalmas lenne itt részletesebben felsorolni a Fővárosi Közmunkák Tanácsának fennállása alatt a városrendezés és részben a városépítés körében végzett munkáját. Ezért csak legfontosabb mozzanatait emeljük ki: a városrendezési tervek vonatkozásában az 1871. évi általános rendezési terv feltételeinek kidolgozását, majd a város növekedése folytán szükségessé váló egyre újabb meg újabb rendezési terveknek kidolgozását, illetve kezdeményezését. Munkája azonban nem merült ki e városrendezési tervekben: az utak nyomvonalának és szélességének megállapításában. A főváros beépítési és területfelhasználási módját előíró építésügyi szabályok sorát dolgozta ki: az 1870. évi Ideiglenes Utasítást, az 1886. évi Utasítást, az 17 Az eredmények ...