Budapest, 1983. (21. évfolyam)

6. szám június - Seregi László: Cégérek és emberek

tesznek bizonyos összeget. „Különben is sok a szekatúra — panaszkodik Vikárné. — Hol innen jönnek ellenőrizni, hol onnan. Nem értik meg, hogy nekem nem áll érdekemben megszegni az előírásokat. Már csak azért sem, mert védtelen vagyok. Mögöttem nincs apparátus, amely eljárna helyettem a tárgyalásokra. Inkább fizetek bizonyos határig, csak hagyjanak dolgozni. Mindenesetre meggondolom, ha arra kerül sor, megújítsam-e a bérletemet." Tóth Imre, a Bogdáni úti közért vezetője előre fél a következő licitálásától. „Mi lesz, ha valami pancser elszakad a földtől, s többet ajánl fel, mint én? Tévedés ne essék, nem a versenytől tartok, de szeretem, ha egyenlők a feltételek. Azt se felejtsük el, hogy ebből a boltból én csináltam boltot. Ráköltöttem egy csomó pénzt, s pontosan tudom, milyen forgalomra képes. Nem ettem meszet, senkit nem vagyok hajlandó követni a fellegekbe. Ilyen áron nem kell az üzlet, bár nagyon megszerettem a fügten. Elenyészően kevés a lehetőséghez képest. Mi a tartózkodás oka? Van, aki arra hivatkozik, hogy elpuhultunk, kiveszett belőlünk a vállalkozó szellem. Ennek ellentmondanak a tények: csaknem ezer szerződéses üzlet található, se szeri, se száma a GAMESZ-oknak, PJT-knek, GMK-knak, társulásoknak. Vikárné szerint azért ódzkodnak az emberek, mert a bérletest kiskereskedőnek tekintik, s ennek megfelelően bánnak velük. Az áruszállító csak akkor ad neki kurrens cikket, ha megkapja a szokott „jattot", mondván, úgy is marad mit a tejbe aprítson. Ez igaz is, de jelzi, hogy a maszekok társadalmi megbecsülése — a gyakorlatban legalábbis — meglehetősen felemás. Az adózásuk is szigorú. Könyvelésüket nem veszi kellőképp figyelembe az adóhatóság. „Majd bolond lesz bevallani a valós jövedelmét", érvelnek, s kapásból rágetlenséget, a szabadságot, a tisztes jövedelmet. Magyarán, arra kérem az illetékeseket, vegyék figyelembe licitáláskor az érdemeimet. Legyen előjogom." Erdélyi György osztja Tóth Imre nézetét, hozzáfűzve, hogy nekik sem érdekük elűzni a becsületesen dolgozó, képességeiket már bizonyított kereskedőket. A 60 szerződő közül tizenketten bedobták a törülközőt. Egy részük nem bírta az adózási terhet, a költségeket, másik részük elhanyagolta fizetési kötelezettségeit. Akadt olyan is, aki önkényesen megváltoztatta a profilt, s élelmiszer helyett magnót meg efféléket kezdett árulni. Könyörtelenül felbontották a szerződésüket. Vadász Zoltán, a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat igazgatója készségesen elismeri: ha nincs az 1979-es radikális áremelés, talán még mindig csak tervezgetnék, milyen is lesz, ha majd egyszer szerződésben dolgoznak az éttermeik. Igaz, ekkorra már kimondatott, hogy meg kell szüntetni a gebines rendszert, de hát — tudjuk —, más dolog valamit elhatározni, s megint más végrehajtatni. A történeti hagyományok szívósak. Emlékezzünk csak a nemesi vármegyékre, amelyek ugyancsak éltek törvényadta jogukkal, az ius inertiaevel, az intézkedések elhanyagolásának jogával. S ezzel korántsem azt kívánjuk állítani, hogy a Dél-budai Vendéglátó ezt a tradíciót folytatja. Éppen ellenkezőleg: gyors egymásutánban megtartott versenytárgyalásaikon 72 üzletükre találtak vállalkozót. Egy-egy nevesebb helyre többen is pályáztak. Emiatt aztán felforrósodott a levegő a versenytárgyaláson. Röpködtek a milliók, az ember meg csak ült a tévé előtt, s nem akart hinni a fülének. Ürmössy László váltig állítja, a hamis képért a sajtó a felelős, mert csak adta a lovat az emberek alá, s egy szót sem szólt arról, hogy ezek a hevesen gesztikuláló egyének nem a sajátjukat kockáztatják, hanem az államét. Hogy még pontosabbak legyünk: a várható forgalmat saccolták meg. Néhányan közülük úgy vetemedtek erre, hogy addig csak vendégként jártak étteremben, bisztróban. A jelentkezés — magánügy, ám a licitálás lebonyolítása és elve korántsem az. Tisztesség dolga, hogy a fenntartó mennyi nyereséget fogad el attól a bolttól, amelyre azelőtt csak ráfizetett. Nehéz, nagyon nehéz megvonni a határt tisztesség és tisztességtelenség között. Vadász Zoltán szerint ők mindent elkövettek, hogy elkerüljék a későbbi szemrehányásokat. Készítettek egy statisztikát, amely minden fontosabb üzleti adatot tartalmazott. Ezt minden pályázónak a kezébe nyomták, anélkül, hogy kérte volna. A licitáláskor pedig jelezték, ha elérkeztek a szerintük maximális nyereséghatárig. De a fejekbe nem lehet belelátni. Volt, aki azért harcolt tovább, mert olyasvalamit tudott, amit más nem. Például már előre megállapodott egy utazási irodával, vagy már megkötötte a szerződést egy ismert dizőzzel. S ha mégis csődbe jutott? Nos, ők figyelmeztették, csakis önmagát okolhatja a történtekért. Talán ezért, talán másért, de alapjában véve ritkán kerül sor kenyértörésre. És ami ennél sokkal fontosabb: javult a vendéglátás színvonala. Kiadósabbak a porciók, hidegebb a sör, melegebb a leves, s az árak is igyekeznek igazodni az itthoni kereseti viszonyokhoz. Persze, vannak kedvezőtlen tapasztalatok is. Néhol sikerült az egykor jóhírű éttermet köpködővé zülleszteni. Vannak helyek, ahol kénytelenek rendszeresen együttműködni a rendőri szervekkel. De, szerencsére, nem ez a jellemző. A legtöbb üzletvezető becsületesen dolgozik, s megelégszik a tisztességes haszonnal. Tudja: a vendégeket meg kell nyerni, olyan kiszolgálásban kell részesíteni, hogy másnap is rányissák az ajtót. Budapest ezer szerződéses üzletéből tehát megnyugtató hírek érkeznek, s ennek csak örülhetünk. De ne feledjük, mondja Ürmössy László, hogy a vevőt sosem a cégér érdekli. Hanem az, mi van és mi nincs a polcokon. És ez nem attól függ, hogy milyen az üzemeltetési forma. 15