Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Kovalovszky Miklós: „Nem élhetek Pest nélkül”

tavaszán a főváros fölmondott Krúdynak, s Óbudán, a Templom tér 15. sz. házban (ma Dugovics Titusz tér) kapott egy — mondhatni — „szükséglakást". Leánya, Krúdy Zsuzsa írja, hogy amikor el kellett hagyniuk a szigetet, apja valósággal belekomorult a kényszerű változásba. Az óbudai, kisvárosi környezet azonban nem idegen számára, bár addig inkább csak mint a pestiek „Grinzing"-jét, vidám kiruccanásokból ismerte. Most megkedvelte lakóhelynek is. Összebarátkozott a környék kisembereivel, régi társasága is utána húzódott, s megtalálták kedves törzsvendéglőjüket a Mókus utcai Kéhlinél. Az esti beszélgetések során és a sétákon bontakozik ki Krúdy előtt Óbuda világa, az itteni élet megrekedtsége, az emberek gondja és reménykedése. Cikkeket ír „az ódonságok városá"-ról, a romantika csalóka fátyla és a csinált nosztalgia mögött föltárva a való életet és problémáit: ,,Óbuda az álom és a szegénység városa, ahol százesztendőnél alig ifjabb házakban és emberemlékezet óta zárt kapuk mögött olyan egyhangúan mendegél az élet, mintha elakadt volna az élet forrása valahol a múlt időkben... — Majd megváltozik minden, ha egyszer hidunk lesz — vigasztalták magukat az óbudaiak, amikor mind kevesebbet kérdezték meg véleményüket. A fejlődő, virágzó, meggazdagodott Pest mintha csak kegyelemből tartaná a szegény rokont. Holott az igazi főváros maga Óbuda lett volna, mert már így volt több mint ezer esztendő előtt, amikor a római konzulok, majd Attila, a hunok kiralya, de leginkább Árpád vezér uralkodott és trónolt székhelyén, Óbudán... A mostani Óbudának sorsa egyezik a régen letűnt városok sorsával. Nézzük meg őt, mielőtt elbúcsúznánk tőle." Az ő élete is búcsúzóra hajlott. Betegség, folytonos anyagi szükség szorítása közepette hajszolta magát munkára. Ismét összegyűlt tartozásai miatt fölmondták ezt a lakást is, kikapcsolták villanyát, s egy magányos gyertya lángjával hunyt ki fáradt élete 1933. május 12-ének hajnalán. Életében és műveiben Krúdy bekalandozta az egész országot. Kedves tájai mellett azonban Budapest áll érdeklődésének és vonzalmának középpontjában. Gedényi Mihály Krúdy-bibliográfiáját lapozva feltűnik, milyen sok címben fordul elő Pest és Buda neve. Meglepő talán, hogy a Vár alig ködlik fel írásaiban — történelmi regényeit nem számítva; mintha ennek világa és hangulata túlságosan távoli volna az ő ifjú élményeit és nosztalgiáit őrző századvégi Pest-Budától. Szerelmi és lumpos kalandozásai során Krúdy bekóborolja a főváros környékét is: hölgyeivel kirándul a budai hegyek búvóhelyeire, a zugligeti Fácánba vagy a Kamaraerdőbe és a budafoki Kutyavillába, ismerős az alagi lóversenypályán, s ott van „a kékszalag hősé"-nek, Szemere Miklósnak pestszentlőrinci lövészünnepélyein is (a mostani strandfürdő helyén). De nemcsak a város külső képe, a városrészek más-más levegője, szokásvilága elevenedik meg, az álomszerűségbe hasító érzékletességgel. Megnyílnak előttünk szertartásos, de szerelmi fészket is rejtő polgári otthonok, kedélyes nyilvánosházak és előkelő félvilági szalonok, nem szólva a zajos bohémtanyákról és a Krúdy-hősöket megpihentető kocsmák hosszú soráról, az Üllői úti Arabs Szürkétől a ligeti Zöld Vadászig és a Stefániavégi fiákereskocsmától a tabáni Mélypincéig. Kora Budapestjének történelme és társadalma tárul elénk, sok nevezetes szereplőjével, sajátos krúdys megvilágításban: közéleti emberek: Podmaniczky Frigyes, Kossuth Ferenc, Tisza István, Károlyi Mihály, Hock János, Vázsonyi Vilmos; színészek és primadonnák: Újházi Ede, Varsányi Irén, Jászai Mari, Blaha Lujza, Küry Klára és Pálmay Ilka; vagy a félvilág hírességei: Mágnás Elza és Pilisy Róza, a pesti kaméliás hölgy. Szinte beláthatatlan arcképcsarnoka a századeleji magyar világnak; a Krúdy-kötetek névmutatója külön könyvvé terebélyesedne. Talán legérdekesebbek azonban íróportréi; Adyról és Bródyról írt memoárregényein kívül tömérdek jellemző részlet, miniatűr arcképvázlat van szétszórva műveiben. Irodalom- és sajtótörténeti értékük van ezeknek, mert csevegésbe oldott remek jellemzéseket kapunk a kor író-újságró világának életéről és emlékezetes alakjairól, elfeledett vagy elvetélt, különös sorsú tehetségekről. Irodalmunk félmúltjának panoptikuma tárul ki előttünk. A nyilvánosság szereplői mellett azonban Krúdy figyelme élesen irányul a névtelenekre is. Ahogy műveiből összeállítható, a történelembe ágyazva, a pesti élet krónikája a századfordulótól a harmincas évekig, úgy zsúfolódik bennük a főváros társadalmának szinte minden rétege, a mágnáskaszinó különceitől a külvárosi kocsmahősökig, előkelő, rátarti, de szerelemre éhes úrinőktől ártatlan, szende leánykákig, s mellettük a „nép": csarnoki kofák, hordárok, kocsisok Leányával 1932-ben és pincérek: mind hiteles típus, de számtalan egyénített változatban. Krúdynak a kisemberekkel együttérző azonosulását háborús cikkei mutatják leginkább: őket sújtja igazán a világra szabadított téboly. Hasonló hang szólal meg a következő nehéz évek publicisztikájában is. Mindent összevéve: bámulatos gazdagságú, sokszínű antológia kerekednék a Krúdy-életmű budapesti vonatkozású részleteiből. (A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadványa is példázza ezt.) Egységben látva Krúdy hatalmas Budapest-freskóját, megértjük, hogy a réginek eltűnő életformája vonzza őt, az újat, a csillogást pedig éli és élvezi, de bírálóan figyelő szemmel s mindinkább kiábrándultan. Innen szemlélet- és ábrázolásmódjának kettőssége: nosztalgiája ábrándos időtlenségbe ködösíti a városképet, az élet valóságát, de a múltba visszavetített jelen romantikus idillje mögül keserű bírálat, elégedetlenség és kiábrándultság sajog: „Pest a múltjában élt, mert senki se látta a jövőt." 23