Budapest, 1983. (21. évfolyam)
5. szám május - Seregi László: Mérnökkesergő
becsülés — összegzi tapasztalatait H. Péter, aki most egy gazdasági munkaközösség vezetője. Többszintes lakóházakat terveznek és kiviteleznek, s a megrendelők imába foglalják a nevüket: ezek nem kontárok, ezek igazi mérnökök — mondogatják, s hálásak az új jogszabályok megalkotóinak. * Érdekes, H. Péter főnöke szó nélkül aláírta a kilépési papírt. Annak ellenére, hogy Péter még így, remegő kézzel is a legjobb munkatársai közé tartozott. Igaz, az igazgató akkor sem teketóriázott, amikor Hertelendy, az ötszörös kiváló dolgozó jelentette be távozási szándékát. Hát ennyire nem kell a mérnök? dr. Windisch Andor, a BME adjuntusa bólint, jelezve, nagyon is fején találtam a szöget. A vállalatok most készséggel eleget tesznek mérnökeik kérésének, egyszerűen azért, mert még csak hitegetni sem tudják őket, hogy hamarosan másképp lesz, annyi dolguk akad majd, hogy csak győzzék! Beruházásról, ugye, szó sem lehet. Nagyobb rekonstrukcióra sem futja. Hát akkor mit csináljanak a mérnökök? Némely helyen megpróbálják leküldeni őket a műhelybe, álljanak gép mellé, vagy irányítsák a többiek munkáját. Ám a mi mérnökeink, még a hároméves képzésen részt vett üzemmérkök is, húzódoznak, mondván, ők nem ezért tanultak. Az üzemmérnökök érvelése, természetesen, elfogadhatatlan, nomen est omen, nekik kutyakötelességük lenne termelésirányítói feladatot vállalni. De hát nem vállalnak. Ez sem etikus cselekedet, de ki mondja meg nekik, hogy kifogásolható a magatartásuk? Windisch Andor úgy találja, sokkal inkább a vezetőket kellene figyelmeztetni, hogy amit most csinálnak, az több mint etikai vétség. Bűn szélnek ereszteni egy jól képzett gárdát, még akkor is, ha pillanatnyilag nincs mód teljes foglalkoztatásukra. A mellőzött színész hónapokig sétál az utcán anélkül, hogy egyszer is kiállna a színpadra. Forr benne a düh, érzi, méltatlan hozzá ez a szituáció, de végül is felülkerekedik a józan ész, s belátja, hogy nem lehet mindig reflektorfényben. Ki kell várnia a visszatérés hajnalát, bíznia kell a jövőben, önmaga tehetségében. Nem szabad megfutamodnia. Az okos színigazgató nem is piszkálja a státusát. * Szemben a jelen vállalati korifeusaival, akik semmit nem tesznek mérnökeik megtartásáért. K. Zoltán, az egyik intézet irodavezetője nem kertel. „Nem tudok mit kezdeni a mérnökeimmel. Se feladatot, se pénzt nem tudok nekik adni. Mindenkinek jobb, ha békében elválunk — mondja, s egyetlen tollvonással láttamozza a soros felmondólevelet. De mi lesz, ha megfordul a széljárás, s ismét derűlátóbban nézhetünk a világba? Sikerülhete összetoborozni egy hasonlóan ütőképes gárdát? Belátható időn belül — aligha. Hiszen a régieket vérig sértették, s ők minden bizonnyal anyagilag is megtalálták a számításukat, ami — ismerve a műszaki értelmiség átlagos bérszínvonalát — nem nagy kunszt. Szakmailag viszont garantáltan nem lépnek, léphetnek előre. A GMK-k, a GAMESZ-ek, a PJT-k, a társulások közismerten nem azért jönnek létre, hogy tudományos eredményeikkel ejtsék ámulatba a világot. Hazánk infrastruktúrája fejletlen. Településszerkezete anakronisztikus, jól tükrözi a korábbi hatalmi viszonyokból eredő jellegzetességeket. Közművi hálózatunkra aligha lehetünk büszkék. Megannyi feladat, amellyel most kellene foglalkozni. Elkészíteni a tervvariánsokat, hogyha majd arra kerül a sor, csak benyúljunk az asztalfiába, s előterjesszük őket: „Tessék, válasszátok ki a legjobbat!" Windisch Andortól tudom, hogy a tervezési díj csupán elenyésző hányada egy beruházásnak. De mérhetetlen a veszteség, ha a papírra vetett elképzelések nem a leggazdaságosabb megoldásokat tartalmazzák. És hibák könnyen becsúsznak, kivált, ha szoros a határidő, s a kivitelező percenként sürgeti a dokumentációt. Most, ebben a kényszerű szünetben kellene megalapozni a jövőnket! Ehelyett útilaput kötünk mérnökeink talpára. Senki nem vitatja, a gazdasági munkaközösségek is végezhetnek hasznos munkát. Máskülönben nem is működhetnének, de aligha kétséges, hol fontosabb a jelenlétük. Dr. Orosz Árpád meséli, a minap alaposan kiborult. Egyik tanítványát benn akarta tartani a tanszéken, mert minden képessége megvolt hozzá, hogy komoly szakemberré váljon, de visszautasította az ajánlatot. Inkább a Heves megyei városkát választotta, igaz, ők lakáskulcsot is mellékeltek a meghíváshoz. Bárhogy nézzük is, a fiatalember feláldozta a karrierjét. Ám az vesse rá az első követ, aki a helyében nem így cselekedett volna. Dr. Palotás László továbbra is szkeptikus. Tarthatatlan állapot, mondja, hogy az újítómozgalomból gyakorlatilag kirekesztették a mérnököket. Akármit eszeltek is ki, nyomban elfelejtették, mert a cégük rátette a kezét, azt állítván, hogy az ötlet csakis azért pattanhatott ki, mert a vállalati körülmények inspirálták a mérnököt. Való igaz, sokat számít a hely szelleme, de egy tompafejű hónapokig nézhet, nézelődhet, mereven és szúrósan, akkor sem jut eszébe semmi. Régi dolog, hogy a semmiből csak ritkán lesz valami. Jogszabályaink elvették műszakiaink kedvét a gondolkodástól, bár az országgyűlés ipari bizottsága éppen a napokban vitatta meg az új rendelkezéseket, s így e téren alapvető változások várhatók. Végre felismei cük, hogy különbséget kell tenni munkaköri kötelesség és újítás között. Nevetséges dolog egyenlőségjelet biggyeszteni a kettő közé. A kérdés most már csak az, mikor lép életbe az új, a korábbinál lényegesen rugalmasabb határozat? De ha életbe lép is, mi a biztosíték, hogy vállalataink hajlandók lesznek változtatni retrográd szemléletükön? Magyarán: érdekeltté válnak-e majd ebben a rendszerben? Mert az eddigi csakis az ő malmukra hajtotta a vizet. A dolgozó tervével azt csinálhattok, amit akartok. Sovány vigasz, hogy Nyugaton sincs ez másként. Dr. Orosz Árpád szerint az USA-ban a belépővel nyilatkozatot íratnak alá, amelyben ünnepélyesen lemond minden, a vállalatnál születő újítása, találmánya szerzői jogáról. A szerzői joggal amúgy is gondjuk volt a magyar műszakiaknak. 1970-ig mindenki onnan szedte „zseniális" megoldásait, ahol rábukkant. Lopásról szó sem lehetett, hiszen nem létezett jogi norma, amely elejét vette volna ennek a gyakorlatnak. Az építészek viselték el legnehezebben az eltulajdonítást. Már csak azért is, mert addig még arra sem méltatták őket, hogy a létesítmény falára ráírták volna, hogy ki tervezte. Voltak, persze, kivételek, de ezek, ahogy mondani szokták, csak erősítették a szabályt. Aztán megtört a jég. Azóta védik a mérnökök jogait. Egymástól. Bár ami azt illeti, roppant nehéz eldönteni, hogy mikor állunk szemben lopással, s mikor továbbfejlesztéssel. És mi a helyzet, ha a vizsgálat során bebizonyosodik, hogy az eredeti szerző is koppintott? Mondjuk, egy nyugati szaklapból, mint a ruhatervezők a Quelléből vagy a Burdából?! Szóval, vannak még problémák a mérnöki etika körül. Még szerencse, hogy mind több mérnök érzi a változások szükségességét, sürgető voltát. Meg akarnak tisztulni, hogy így állhassanak a közvélemény elé, így szerezzék vissza egykori rangjukat, tekintélyüket. * Hogyan érhetik el céljukat? Maguk sem tudják pontosan, bár keresik-kutatják a megújulás útjait. Nagy kár, hogy ránk, a társadalmi munkamegosztás más szférájában tevékenykedőkre sem számíthatnak: hiszen ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint ők. De én úgy érzem, valami hiányzik. Annak ismerete, hogy mi a mérnök feladata, kötelessége népével, hivatásával szemben. Miért nem adnak a mérnök kezébe a diplomával együtt egy útmutatást arról, hogy mit kíván tőle az ország és a hivatás? Az orvosi eskühöz hasonló etikai kódexre lenne szükség, abban a reményben, hogy ennek érvényt is lehet szerezni. 15