Budapest, 1983. (21. évfolyam)

5. szám május - Szakolczay Lajos: BSE-kosár — csemege

SZAKOLCZAY LAJOS B SE-kosár—csemege A Budapest Sport Egyesület női kosárlabdacsapatáról A palánk alatt Egy edző és csapata A sportkrónika, valószínű, csak eny­nyit fog följegyezni: BSE—AS Vil­leurbanne 65-61. Meg azt, hogy a női kosárlabda-csapatok küzdelme a Ron­chetti Kupáért zajlott, 1983. február 23-án. A néző azonban, aki ott volt a városmajori sportcsarnokban, nem csupán a döntőbe jutás tényét jegyzi meg, hanem azokat a pillana­tokat is, melyekért érdemes egy-egy sporteseményre kilátogatni. Köny­nyen indult a visszavágó: Franciaor­szágban egy ponttal nyert a BSE, most csak győzni kellett. S mindenki erre a győzelemre várt, bár az újság hírül adta, egy-egy játékos nem telje­sen egészséges. De a BSE lányait haj­totta a szívük, még a lábadozók is ki­tettek magukért. Pedig mily ellenáll­hatatlanok voltak a franciák: erősza­kosak, kemények. S ahogy lenni szo­kott, minden sikerült nekik a nem egészen csúcsformában lévő magyar csapattal szemben. A gyűrűn táncoló labdák beleszédültek a kosárba, az el­lenfél középjátékosának remegett a keze — 26-26-nál Németh Ági mindhárom személyit elhibázta —, s végül azt is elérték, hogy a két méter magas center kipontozódott. Ahogy fölmutatták a BSE játékosának az öt személyi hibát jelző táblát, a fran­cia csapat kispadjáról fölugrott az ed­ző: nyertünk! A hazaiak mestere, Szabó Ödön, odasúgta segítőjének, Bácsalmási Lászlónak: „Figyeld meg, a mieink úgy összekapják magukat, hogy rá­juk sem lehet ismerni." És Szabó Ödönnek igaza lett: „lányai" nem hagyták kiénekelni a szájukból a saj­tot. Űzték, hajtották az ellenfelet, s alig nyolc perc múlva a pályán föl­borult a rend. A játékosok egymás nyakában: az egyik sírt, a másik ne­vetett, volt aki csak ült, maga elé nézve. Győztek, s ez mindennél töb­bet jelentett: gyógyírt a valószínűleg elvesztett bajnokságra (lapzárta után vált bÍ2onyossá: a hazai NB I-et a Vasas Izzó csapata nyerte —• Sz. L.); a csapatról méltatlanul keveset mondó újságcikkekre, a kétkedők — kételke­dő „bennfentesek" — kézlegyintésé­re, az ilyen-olyan mendemondákra. A Ronchetti Kupa döntőjébe ju­tásért vívott mérkőzés a szív diadala volt. Egymást segítő, egyik a mási­kat biztató közös ténykedés: csapat­munka. Németh Ági ponterőssége, Tarkovács Andrea és Nagy Csilla épp kellő időben szerzett négy-öt kosara, Kósa Emília győzelmet bebiztosító találata, Fodor Katalin és Sepsei And­rea — az irányító „tűzlányok" — csapatot mozgató hadrendje hozta a sikert. És főképpen az, akiről talán a legkevesebb szó esik: Szabó Ödön mesteredző. Szabó már-már megbocsáthatatlan előnyt ad edzőtársainak: halk szavú, szerény. Mintha az elmúlt tizenkét év alatt nem is ő nyert volna hat (!) ma­gyar bajnokságot, öt (!) Magyar Nép­köztársasági Kupát csapatával, mint­ha nem ő vezette volna lányait egy­egy rangos kupában rangos szereplés­hez. (Bajnokcsapatok Európa Kupája 1979: második helyezés; Ronchetti Kupa 1982—83: első helyezés.) És folytathatnók a nem mindennapi eredménylistát: a Tanács Kupán tíz­ből kilenc (!) alkalommal első hely, a Felszabadulási Kupa kétszeri meg­nyerése, a Mettinai Nagydíj (1980) elnyerése, a Bayern Kupa (Leverku­sen) négy első helye mind-mind Sza­bó Ödön sikere is, jóllehet ő szeretne a háttérben maradni. Akárkivel be­széltem róla, mindenki megemlítette: rajonganak érte a játékosok, sőt — amit kevés edző mondhatna el magá­ról —, tűzbe is mennének érte. Nap­jaink sportja, az űzött-hajszolt ered­ményesség, szigorú, katonás módsze­reket követel a tanulóktól. Szabó éppen az ellenkezőjéről hí­res: simogató, emberi szaváról. Ez az emberi hang — ha az irodalomban nem idegen, itt se hangozzék tolak­vóan: vox humana — csodákra ké­pes; toborzó és összetartó erő. Bár nem hanyagolható el az sem, amire irányul: az eredményesség, de — és ez szokatlan a ma sportjában! — nem minden áron ennek hajszolása az üd­vözítő. „... azonnal vettem egy Dsida Jenő-kötetet.. A franciák elleni mérkőzés után tíz nappal találkoztam Szabó Ödönnel. A sportegyesület klubházában várt. Jó három óra volt még az esti edzésig, nyugodtan beszélgethettünk. — Több, mint egy évtizede került a BSE-hez. Hogyan? — 1970 októberében kerestek meg félhivatalosan, vállalnám-e a felada­tot, ami természetesen a fővárosba költözéssel járt együtt. Decemberig vajúdtam, majd a nagyon megtiszte­lő kérésre igent mondtam. Izgatott, hogy miként tudom elfogadtatni ma­gamat az akkori nagy csapattal, hi­szen Szekszárdon nem élvonalbeli játékosokkal foglalkoztam. Ott más volt az igény: edzőként — testnevelő tanári diplomával a zsebemben — ki­csikkel és felnőttekkel, kezdőkkel és haladókkal dolgoztam. Reggel hétkor megkezdtem a kosárlabda-oktatást, és szinte este tízig ügyködtem. — Nem unta meg az állandó készen­létet? — Egy-egy siker földobta az em­bert — persze kisebb sikerekről volt csak szó, nem az országos bajnokság megnyeréséről —, és ez kárpótolt az egész napos munkáért. Természetesen ott nem volt olyan támogatás, mint a BSE-nél. Bár az anyagi helyzet itt sem a legrózsásabb. A szakosztály évek óta óriási nehézségekkel küzd, lányaink — a többi, hasonló ered­ményt elért csapathoz viszonyítva — minimális dotációt kapnak. A Fővárosi Tanács nem gazdája igazán az egye­sületnek, talán egy kicsit jobban fi­gyelni kellene rájuk az illetékeseknek. — Ilyen szintű eredményekért má­sok több juttatást kapnak? — Úgy tudom, igen. Elég csak a Vasas Izzóra és a Budapesti Sparta­cusra hivatkoznom. De más tanácsi csapatok is — például a Zalaegersze­gi TE és a Kecskeméti SC — jobb anyagi körülmények közt dolgoznak. Elképzelhetetlen, hogy a száznál több tanácsi vállalat ne tudna valahogy se­gíteni gondjainkon. És most nem ki­mondottan csak a női kosárlabda­szakosztályra gondolok. Az új város­majori sportcsarnok átadása, pénz hi­ányában, évek óta húzódik, pedig a falak már állnak, és tető alatt van az épület. — A csekély dotáció ellenére is megy a szekér... 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom