Budapest, 1983. (21. évfolyam)

4. szám április - S. L.: Művezető overallban

A főváros felszabadulásának 38. évfordulója alkalmából a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Pro Urbe kitüntetésben részesítette: dr. Trautmann Rezsőt, az Elnöki Tanács helyettes elnökét, a Hazafias Népfront budapesti bizottsága elnökét, a Fővárosi Tanács műszaki—kommunális bizottsága tagját, Budapest politikai, gazdasági és kulturális fejlődését elősegítő, kiemelkedő közéleti tevékenységéért; Bódi Gáspárné tanítónőt, a IV. kerületi Nyár utca 4. szám alatti általános iskola igazgatóhelyettesét, a gyermekek nevelése, oktatása és a felnőtt lakosság műveltségének gyarapítása érdekében kifejtett hatékony munkásságáért, társadalmi tevékenységéért; Czeglédi Istvánt, a Hídépítő Vállalat művezetőjét, a főváros kiemelkedő jelentőségű építési munkálatai során végzett magas színvonalú termelésirányító munkájáért, példamutató társadalmi tevékenységéért; Finta József tervező építészt, a Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat főépítészét, a budapesti szállodafejlesztési program keretében a városképet gazdagító tervező tevékenységéért, az általános környezeti kultúra emeléséért. PRO URBE, 1983 Művezető overallban Rossz hírrel fogad a titkárnő. Azt mondja, ebből a beszélgetésből valószínűleg nem lesz semmi. A Zsilip utcában ugyanis felrobbant egy csa- . torna, a kiáradt szennyvíz vagy két méter magasságban árasztotta el az egész területet. Értsem meg — magyarázza —, Pista bácsi nélkül nem boldogulhatnak; ha ő nincs ott, akadozik a gépezet. „Pista bácsi" alig 48 éves, s annak idején Czeglédi Istvánként anyakönyvezték Tápiószecsőn. Vélhetőleg nem a kora miatt bácsizzák, sokkal inkább a szeretet, a megbecsülés, a tisztelet jele ez. A Hídépítő Vállalat művezetője rá is szolgált társai és vezetői elismerésére. Az utóbbi három évtizedben nemigen akadt nagyobb hidasmunka a fővárosban, aminek megvalósításában, ilyen vagy olyan módon ne vett volna részt. Mégis, melyiket szereti legjobban ? Az overallos, hatalmas kezű ember ebben a pillanatban nyitott be a jól fűtött üzemvezetői irodába. Elfogódottság nem látszik az arcán, kényelmesen hátradől a székén, jelezve, hogy nem ritka vendég errefelé, bizonyára gyakran behívják, hogy fejtse ki a véleményét, mondja el, ő mit tenne ebben és ebben a helyzetben. A mostani szennyvízár megfékezése tehát nem volt neki különösebb gond. Már mond is készségesen mindent, amire kíváncsi vagyok. Melyik szerelem a legkedvesebb ? Nyilván az első, mosolyog kópésan, bár nem részletezi, mire is gondol. Majd egy merész fordulattal párhuzamot von az érzelmi meg az értelmi szféra között. Rövid úton megtudom, ha lehet ilyesmiről beszélni,akkor az Erzsébet-híd építésére emlékszik vissza a legszívesebben. Idestova 25 évvel ezelőtti események elevenednek meg. A művezetővé éppen akkor avanzsált fiatalembert azzal bízták meg, irányítsa a régi hídelemek elbontását, majd, ha végeztek, lássanak hozzá az új hídfők kialakításához. Nem sokat aludt akkoriban. Huszonnégy éves létére nem akármilyen feladat hárult rá. Elég egy apró, nem kellően átgondolt döntés, s máris oda a szakmai becsület, az anyagi kárról nem is beszélve. Helytállt, művezetőként és emberként egyaránt. Még a nagybátyja is gratulált, pedig ő igazán ért az építészethez, s nem az a dörgölőzős fajta, aki elvtelenül osztogatja a dicséreteit. Nem csoda, hogy ettől fogva Czeglédi István előtt megnyílt az út magasabb posztok felé. Mégsem élt vele. Nem kívánkozott irodába; a fehér köpenyért, nyakkendőért se rajongott soha különösebben. Megmaradt művezetőnek, aki közvetlen közelből irányítja a munkálatokat. Most például az Árpád-hídnál dirigál. Erélyesen, de meghallgatva a kollégái, magyarán: beosztottjai véleményét is. Kell is a szigor, mert — mi tagadás — elég nagy a felbolydulás a pesti oldalon. S ez egyáltalán nem meglepő, fűzi hozzá, mivel nálunk a szervezést még igencsak tanulni kellene. Felháborítónak és elszomorítónak tartja, hogy a műtárgyakat ugyanakkor kezdték építeni, amikor nekifogtak az elavult közművek kicserélésének. Ez kérem, nonszensz, üt hatalmasat az asztalra, hogy beleremeg a pozdorja lemez. Még jó, hogy jött aztán a miniszteri biztos, s kezébe vette a dolgokat, fejezi be mérgelődését az amúgy roppant vékony alkatú ember. Mindig ilyen mérges? A fenét, mondja, csak akkor pattogok, ha muszáj. Kár, hogy gyakran felhúznak — mondja már nevetve —, s elmeséli, hogy nemrégiben három beosztottjának kötött útilaput a talpa alá. Mert ittak. Aki ittasan lebeg a Duna fölött, ne számítson megértésre. Czeglédi felel az életükért, akár akarják, akár nem. Jó kollégák — büszkélkedik —, máskülönben nem tehettünk volna annyit az asztalra, amennyit végül is letettünk S már sorolja is, hol, mikor és mit végeztek. Csak egy pár példa: ők építették a Felszabadulás téri alagutakat, a népligeti metróállomást. Többre is futná erejükből, ha egyszer végre megtanulnának szervezni, előkészíteni a területet. Elrettentésül a Felszabadulás teret említi. Ugye, megfordult itt sok külföldi, ki ezért, ki azért, láthatta, mekkora a rendetlenség. Márpedig egy építkezésen, pláne hídépítésen jobban lehetne ügyelni a rendre. Tétován az órájára pillant. Értek a gesztusból. Csupán arra kérem, mondjon még valamit a kitüntetéséről. Teljesen váratlanul szélesre húzza a száját. Kiderül, hogy oka van rá. A kiírás szerint ugyanis a díjat csak az kaphatja meg, aki maga is budapesti lakos. Nos, ő sosem volt az. Érdligeten áll a háza, nem nagy, de azért elfér benne a família. Szóval, nehéz helyzetben volt a zsűri, mint mindig, ha döntenie kell. Igaz, ez az ember sokat tett a fővárosért, de hát nem itt lakik 1 Most mi legyen ? A válasz ismeretes. Magunk között bevallhatjuk: helyes, hogy felülkerekedett az ész és szív a merev előíráson. És annak is csak örvendhetünk, hogy az elismerés fénycsóvája ilyen jó helyen állapodott meg. S. L. 28