Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Hollós László: Félsziget

gyek az intézetbe, újabb receptért. Elbeszélgetek egykori társaimmal, mesélek nekik. Mindig mondják, hogy vigyázzak magamra. Nem akarok társat. Voltam én már mindenféle közösségben. Engem az egyedüllét nyugtat meg. Amikor K. /.-nek telefonáltam, csak az öccse volt otthon. „Nem hiszem, hogy tudnának beszélgetni, a bátyám nagyon furcsa. De azért próbálja meg. Hátha." Megpróbáltam. Az édesanyja nyitott ajtót: „Nagyon kérem, ne beszéljen vele, nem érdemes. Most különben is alszik. Ha akarja, én is mesélhetek. Egy idegennek talán könnyebb lesz elmondanom..." — s azzal bevezetett a szépen berendezett, tiszta budai lakásba. — Tizennyolc éves korában kezdődött. Pubertáskori zavar, körülbelül két évig fog tartani — mondták. Vallási téboly, félelem lett úrrá rajta. Korábban nagy társasága volt, most elbújt mindenki elől. Magába roskadt. A gyárban, ahol szakmunkásként dolgozott, azt mondták rá, hogy bolond. Boldogok voltak, mikor megszabadultak tőle. Két évet töltött Mátraházán, munkaterápián. De haza akart jönni, nem tarthatták ott. Idén pár hónapig Kiskovácsiban volt, reménykedtem, hátha jobban lesz. Aztán váratlanul beállított, rehabilitálták. Engem még csak nem is értesítettek. — Nagyon nehéz vele élni. Sajnos, csak ideig-óráig tart a beilleszkedése. Van, amikor a relativitás elméletéről magyaráz, máskor meg csak áll és néz. A testvérei sem értik, még haragszanak is rá. Most segédmunkás valahol, de nem szeret dolgozni. Egyik napról a másikra elveri a fizetését, és azt sem tudja, mire. Van egy külön kis szobája, ott él. Nem tisztálkodik rendesen, dehát én nem fürdethetek meg erőszakkal egy harminchárom éves férfit. Beiratkozott az esti iskolába. Járt is egy darabig lelkesen, aztán kitalálta: ilyen későn nem megy ki az utcára. — Egyszer felszedett a Déli pályaudvaron valami nőt, elhozta ide, s az mindenfélét ellopott. Máskor egy mozgássérülttel állított be, és fel-le tologatta a lakásban. Aztán megsajnált egy vadidegen, rossz kinézésű férfit, s megágyazott neki a konyhában. Azóta minden ajtót bezárunk. Szétszóródott miatta a családunk. Itt vagyok vele egyedül, és lehet, hogy hülyén hangzik, de néha félek tőle. Intézetben lenne a helye, állandó felügyelet alatt. Sokszor volt már olyan állapotban, hogy nekem kellett elvitetni. Ilyenkor néhány hónapig bent tartják, és én minden látogatáson ott vagyok. Talán, ha nyugdíjba megyek, többet foglalkozhatom vele. Tíz évet adnék az életemből, ha tudnám, hogy valaha is jobb lesz az állapota. Mindig eszembe jut, amit a régi munkahelyén mondtak róla: „Nem közösségbe való ember." Hofbauer Ferenc a C osztály melletti munkásszálláson lakik. Négyen vannak egy szobában, mindannyian rehabilitáltak. Kicsit várnom kell rá, mert elment gyógyszerekért. Kézen fogva érkezik a barátnőjével, aki még az intézetben él. — 1975-ben kerültem Kiskovácsiba, előtte már megjártam néhány kórházat. Almát és szilvát szedtem, de a legtöbb időt a vattacsomagolóban töltöttem. Nagyon jót tett nekem a munkaterápia, úgy érzem, meggyógyított. Ismét tudok rendszeresen dolgozni. 1977-ben rehabilitáltak. Innen Pestre mentem, apámhoz, aki elintézte, hogy felvegyenek a Ganz-MAVAG-ba. Amikor munkatársaim megtudták, honnan jövök, azonnal más szemmel néztek rám. Megjegyzéseket tettek, gúnyosan célozgattak. Elkezdtem inni, és újra visszaestem. Néhány hónapot ismét az intézetben töltöttem. Három éve élek a munkásszálláson. A betonüzemben, ahol jelenleg őr vagyok, nagyon rendesen fogadtak. Itt a szállón a rehabilitált betegeken kívül civilek és idénymunkások is vannak. Nincs különösebb ellentét közöttünk, bár a vita hevében olykor még megjegyzik: „Na, meglátszik!" Elsősorban az idénymunkások néznek le, a többiek már megszoktak, megismertek bennünket. — Naponta háromszor megyek az osztályra gyógyszerekért, meg aztán a barátnőmet is meglátogatom. Hét éve járunk egymással. Ez a kapcsolat kitölti az életünket, terveink, reményeink vannak. Enélkül nagyon nehéz lenne. Sokat jelent, ha valakihez tartozhat az ember. Most huszonkilenc éves vagyok, talán tudnánk valamit kezdeni együtt. De egyelőre nincs lakásunk, s őt sem rehabilitálták még. A hétvégeken meglátogatjuk a szüleinket. Nyáron tíz napig üdültünk a Balatonnál az intézet szakszervezeti beutalójával. Nagyon szép volt. Sokat fürödtünk. Az orvosok, azt hiszem, örülnek az ilyen egymásratalálásnak. Amikor a betegek Csehszlovákiába kirándultak, megengedték, hogy én is elkísérjem őket. Tudták, a Judithoz tartozom. 15