Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Altatóorvosok” ocsúdása

KERTÉSZ PÉTER „Altatóorvosok" ocsúdása Beszélgetés dr. Kroó Mária adjunktussal — Tavalyelőtt részt vettem Londonban az európai anaesthesiológiai kongresszuson, amelyet azért rendeztek Angliában, mert ott alakult meg először ilyen társaság, ötven évvel ezelőtt. Nálunk, ha jól emlékszem, 1966-ban. Az azonban mindenképpen tény,hogy a betegeket külön személy, esetenként orvos altatta már az ötvenes évek elején. Nagyobb műtéteknél általában sebészek csinálták az anaesthesiát, tehát nem a műtőst állították oda a fejhez, hogy öntse az étert. Továbbképző előadásokon úgy szoktam ezt mondani, hogy tulajdonképpen a sebészet húzza maga után az anaesthesiológia fejlődését. Ugyanakkor a szívsebészet létrejötte például elképzelhetetlen lett volna nélkülünk. A sebészet és az anaesthesiológia az idők múltával kölcsönösen egyre jobb lehetőséget nyújt egymásnak. Maga az altatás régebben igen veszélyes eljárásnak számított, hiszen alig volt kontroll. — Mi lehet az oka annak, hogy az önök mesterségében lényegesen nagyobb a fáziskésés, mint egyéb orvosi szakmáknál? Hiszen úgy szokták mondani, hogy átlagosan tíz év a lemaradás. — Magyarországon mindig voltak ragyogó sebészek, akik kiválóan művelték a helyi érzéstelenítést. Aztán, ahogy nagyobb hasi és mellkasi műtéteket kezdtek végezni, s az anaesthesiológia is fokozatosan gépesedett, a sebészeknek annyi idejüket rabolta el az altatás, s ahhoz annyit kellett tanulni, hogy jóformán már csak ezzel foglalkoztak. — És mit jelentett ez az átállás a teamen belül, hogy valaki sebész volt, és egyszer csak „altatóorvos''' lett belőle? — Nem hiszem, hogy változtatott a megítélésén, hiszen ez a szakma óriásit fejlődött, főleg nyugaton. Akinek a jó vagy rossz sora így alakult, egyre inkább csak „Az anaesthesiológiai vezetés járható, bevált és előnyös út, mert egyik szakmával szemben sem elkötelezett, elfogulatlan, jártas a szakmaközi együttműködésben, nem szokott hozzá a nálunk még mindig divatos „németes", hierarchikus vezetési stílushoz." (Orvosi Hetilap\ 1982. október 10.) Dr. Kroó Mária úgy tudott helytállni, ha kizárólag ezzel foglalkozott. — Ezek után biztosra veszem, hogy immár van az orvosképzésben anaesthesiológiai tanszék. — Tévedett. Nincs ilyen tanszék az egyetemen. A klinikáknak van anaesthesiológiai részlegük, amelyeket Budapesten, legalábbis tudomásom szerint, többnyire adjunktusok vezetnek. — Mint például ön. Hogyan választotta ezt a kollégái körében változatlanul nem túl népszerű mesterséget? — 1963-ban végeztem, s a mi évfolyamunk volt az első, amelynek kiírtak három anaesthesiológus állást. Engem roppant érdekelt ez a lehetőség. Még medika koromban — harmad- vagy negyedéves lehettem — Harkányi István anaesthesiológus meghirdetett egy speciál kollégiumot, s szabad időnkben többen eljártunk oda. Aztán szigorló koromban volt Budapesten a vüágkongreszszus, amelynek a szervezésébe befogtak minket, medikusokat is. Végig ültük az előadásokat, és kiderült, hogy ez nagyon érdekes szakma, meg hogy hozzátartozik az intenzív terápia is. Magyarországon akkoriban még nem voltak intenzív terápiás osztályok, csak a sebészeteken úgynevezett postoperativ szobák. Egy szó, mint száz, megtetszett a dolog. Vonzott ugyan a belgyógyászat is, de mindig jobban érdekeltek az orvostudománynak azok a területei, ahol aktívan csinál valamit az ember, tehát manuálisan és nemcsak fejben. — Végül melyik állást nyerte el? — Egyiket se a meghirdetett három közül. De annyira ragaszkodtam az elképzelésemhez, hogy kaptam egy gyakornoki állást a Kardiológiai Intézet szívsebészetén, az egy szem anaesthesiológus mellett. Ott az volt a szokás, hogy műtét közben az altatást, a szívmotorozást és a betegeknek a közvetlen műtét utáni kezelését is ő végezte. így én azt tanultam meg, hogy minden, ami a sebészeti ténykedésen kívül történik a beteggel, a mi dolgunk. Az intenzív terápia az, hogy az alapvető életfunkciókat támogatjuk, illetve helyettesítjük. Tehát a légzést, keringést, esetenként a veseműködést, a folyadék- és elektrolitháztartást. Intenzív osztályra az a beteg kerül, akinél ezek valamelyike hibádzik. Vagyis ez egységes folyamat, és amikor a beteg már se lélegeztetésre, se keringéstámogatásra nem szorul, visszakerül a sebészeti osztályra. Ennek ellenére jó néhány helyen más a módi: az anaesthesiológus csak altat, a sebész végzi a motorozást és a műtét utáni kezelést. Többnyire az ügyeletes fiatalok valamelyike. Az öregebbek operálnak, a fiatalabbak altatnak. Nálam mindig szerettek dolgozni az anaesthesiológusok, mert sokkal igényesebb munkakört láthattak el. — Azt mondja, hogy „nálam". Mikor lettek ilyen lehetőségei? — A főnököm 1968-ban elment a Kardiológiai Intézetből, s akkor egyedül maradtam. Aztán, ahogy fejlődött az intézet, fokozatosan lettek beosztottjaim. 1974-ben kerültem a jelenlegi munkahelyemre, az Orvostovábbképző Intézet I. számú Sebészeti Klinikájának szívsebészetére. Két évvel ezelőtt szervezetileg leváltunk a sebészetről, s létrejött Jr. Jakab Tibor professzor vezetésével az Országos Anaesthesiológiai Intézet, továbbá az Orvostovábbképző Intézet Anaesthesiológiai Intézete. A kettő lényegében ugyanaz, legfeljebb csak az a furcsállni való, hogy mint országos intézet automatikusan a módszertani központok egyike lett, s ezek mindig valamelyik klinikához tartoznak. Mi 16