Budapest, 1983. (21. évfolyam)
1. szám január - Hollós László: Félsziget
legalább, ahol berendezhetném a műtermemet, újra kezdhetnék mindent. Beadtam a lakáskérelmemet, a főorvos úr írt hozzá pársoros indoklást. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy több tízezren élnek családdal, gyerekkel rossz körülmények között. Sokat dolgozom, szeretném az alkotásaimat minél több helyen kiállítani és megjelentetni. Hátha akkor sikerül. Csak egy kis segítség kellene... Grosz Gyulát is meghívták az első alkotótáborba. Megtetszett neki a C osztály, és itt maradt. Aztán pár hónap múlva rehabilitálták, s félállásban elvállalta a kerámiamú'hely művészeti vezetését. Minden második héten kijön az intézetbe. Részt vesz a közös munkákban, korongozik, vázákat készít, éget, fülez, mázaz — amit éppen kell. Fantasztikus nyugalommal és szeretettel beszél a betegekkel, akik figyelnek rá, olykor vitatkoznak vele, de általában elfogadják a tanácsait. — Másfél év után otthagytam a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát. Sokáig dolgoztam a kereskedelemben, később felvételvezető gyakornok lettem afilmgyárban. Azután egyik napról a másikra mániás depresszióba estem. Három-három hónapokat töltöttem kórházakban és zárt intézetekben. Leszázalékoltak, a feleségem elvált tőlem. Ez a műhely nagyon jó hatással volt rám. Alkothattam, szakmai gyakorlatot szereztem, és teljesen meggyógyultam. Hála a kiállításoknak, állandó kapcsolatban állunk a külvilággal, a betegek felkészülhetnek a visszatérésre. Sajnos, a nem megfelelő szociális körülmények és a társadalmi előítéletek hátráltatják a beilleszkedésüket. Néha rosszabb az intézeti zárójelentés, mint egy priusz. — Nagyon sokat köszönhetek a művészetterápiának. Két éve teljesen tünetmentes vagyok, dolgozom. A feleségemmel újra együtt élek, a család is visszafogadott. Eljönnek a kiállításokra. Egy kicsit még szégyellik ugyan, de azért már kezdenek megbarátkozni azzal, hogy itt dolgozom. Jól érzem magam a műhelyben, s kötelességemnek is érzem, hogy segítsek a többieknek. Hiszen én is beteg voltam. A fiam már kijött ide párszor, s neki nagyon tetszett. Ő még fiatal, nincs megfertőzve... Gyulának tehát sikerült. De vajon mi lett a többiekkel? Mi lett azokkal, akik hosszabb-rövidebb ideje eljöttek már a nyugalmat és védettséget adó intézetből, s valahol „kint" próbálnak meg élni, dolgozni, boldogulni. Néhányukat megkerestem. Kíváncsi voltam, igaz-e ma is, amit Benedek István 1957-ben megjelent Aranyketrec című — egy elmeosztály életéről szóló — könyvében leírt: ,,A társadalom roppant kényes! Aki egyszer zártosztályon volt, azt fokozott gyanúval figyeli, nem egykönynyen bocsátja vissza kebelébe. Ott áll a szegény gyógyult elmebeteg az intézet kapujában, kissé félszegen és tétován és önbizalmát veszítve, állás nélkül, mert munkahelyét közben betöltötték, s dehogyis veszik viszsza, dehogyis alkalmazzák új helyen, mindenki fél tőle. Lakás és család nélkül, mert még a famíliája is ódzkodik visszafogadni. (...) Javult vagy gyógyult, de mégiscsak sérült lélek, megbélyegző múlttal és fenyegetéstől terhes jövővel, egy megértésben oly szűkkeblű társadalom körébe taszítva." És milyen odakint? Karner Vilmosnét több mint két éve rehabilitálták. Egy nagy bérház huszonnyolc négyzetméteres, szoba-konyhás lakásában él. A vécé a folyosón van. A negyedik emeleten, ahol ez az egyetlen lakás, sötét és kihalt minden. A harmadikon csöngetek be találomra valahová. „Érdeklődjön ott"— mutat a szemközti ajtóra egy idős asszony. Szerencsém van, megtalálom, akit keresek. Éppen a háziakkal beszélgetett. — Régebben a húgommal, annak férjével és két gyerekével laktam abban a kis, negyedik emeleti lakásban. Nyomdában dolgoztam, s tizenhat évesen ifjúsági válogatott kosárlabdázó voltam. Amikor anyám meghalt, és elváltam a férjemtől, megbetegedtem. Féltem, hallucináltam, üldözési mániám volt. Nehéz volt akkoriban az élet. Öthat éven át ki-bejártam a kórházakból. Kiskovácsiban nagyon jól éreztem magam. Gyorsan eltelt az a tizenhárom év. Főleg mezőgazdasági munkát végeztem, és sokat pihentem, sportoltam. Aztán megürült ez a lakás. Most már volt hová mennem, hazaengedtek. Hirdetés útján kerültem a Fővárosi Kenyérgyárba. A munkatársaimnak megmondtam, hogy intézetből jöttem. Néha keményebben szólnak rám, de elviselem. Inkább csak viccelődnek, nem durvák. — Most jól érzem magam. Gyakran benézek a szomszédokhoz, találkozom a testvéreimmel, moziba járok. Szedem a gyógyszereket, s havonta kime-14