Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Hollós László: Félsziget

HOLLÓS LÁSZLÓ Felsziget „...hogy megmutassuk azt mi, betegek, a kívülállóknak, akik minket már soha nem akarnak viszszafogadni, hogy valahogy mi is emberek vagyunk." (G. Gy.) Szentendrén kezdődött az egész, még a múlt évben. Augusztus elején különös tárlatot láttam a Művelődési Központban. Nem a kiállított tárgyak tették különössé, hanem az alkotóik. A jól formált grafikákat, kréta- és tusrajzokat, az álomszerű olaj- és vízfestményeket, a kedves állatfigurákat és kisplasztikákat, a humoros karikatúra-szobrocskákat és plaketteket, a szép vázákat, hímzéseket és szőtteseket mindmind betegek készítették, a második Országos Szocioterápiai Alkotótábor résztvevői. Túlnyomórészt hasadásos elmezavarban szenvednek: skizofrének. Sokan közülük a kiállítást rendező Pomázi Munkaterápiás Intézet Kiskovácsi C osztályán élnek. A pesti ember hajlamos a hárshegyi Ideg- és Elmegyógyintézetet egyszerűen csak „bolondok házának" nevezni. Pomázon más a helyzet. Itt a C osztály lakóiról szinte kivétel nélkül mindenki így mondja: munkaterápiások. Ujjal nem mutogatnak rájuk, nem félnek tőlük, még kedvesek is hozzájuk. Megszokták őket. A községtől néhány kilométerre, a kanyargós főútról letérve, göröngyös földút vezet az intézet bejáratához. A kapu mindig nyitva áll. A körben elhelyezkedő épületek mögött erdők és szántóföldek. A szépen gondozott, fenyőfák szegélyezte hatalmas parkban nyugalom és csönd van. Ha nem tudnám, hogy itt betegek élnek, akár üdülőben is érezhetném magam. Tréningruhás asszony méreget kíváncsian: — A főorvos urat keresi? Jöjjön, megmutatom, hol találja. Nem is olyan mély a szakadék — Az intézet huszonhét évvel ezelőtt alakult — mondja dr. Adorjáni Ferenc osztályvezető főorvos.— Főként skizofrén férfiak és nők vannak nálunk, de szellemileg visszamaradottak, epilepsziások és valamilyen kedélybetegségben szenvedők utókezelésével is foglalkozunk. Ez nem zárt intézet, hanem az úgynevezett lábadozó betegek rehabilitációs intézete. Az ideggondozóból és más intézetből beutalt krónikus betegek meghatározatlan időt töltenek itt, s eközben különböző munkát végeznek. Csak akkor bocsátunk el valakit, ha már meg tudja állni a helyét a társadalomban, ha hozzátartozói gondoskodnak róla, vagy ha megfelelő munkahelyet szereztünk neki. A skizofrénia, amelyet külső és belső okok együttesen válthatnak ki, zajlásszerűen lép fel. Vannak viszonylag tünetmentes időszakai; ilyenkor a beteg hasznos munkát végezhet. A betegség után azonban megváltozik a személyisége, gátlásos lesz, csökken a pszichés ellenállóképessége, és beilleszkedési nehézségekkel küzd. A mi célunk e maradványtünetek csökkentése. — Mekkora szerepet játszik ebben a munkaterápia? — A betegek rehabilitációja nem sikerülhet megfelelő foglalkoztatás nélkül. A hosszan tartó tétlenség még a szellemileg ép emberre is káros. Munkaterápiával jócskán mérsékelhetjük a betegség következtében elszenvedett szociális veszteségtudatot, ellensúlyozhatjuk az eltartottság és a kiszolgáltatottság érzését. A csoportos munkavégzés kiemeli a beteget elszigeteltségéből, ismét társadalmi emberré teszi. Az elsődleges cél mindig a gyógyítás, a rehabilitálás. A termelőmunka másodlagos, a zsebpénz is, amit adunk, inkább csak ösztönző. Igyekszünk mindenkit rábeszélni, hogy vegyen részt valamilyen foglalkozásunkon. Ez jobbára sikerül is, pedig senkit nem kényszerítünk. Olyan légkört kell kialakítanunk, hogy a beteg érezze: a munka valóban az ő érdekét szolgálja. A tevékenységet mindig az egyénre szabjuk, igazodva a beteg eredeti foglalkozásához és pillanatnyi állapotához. Vannak könnyebb foglalkozásaink — például rostirón-összerakás, vattacsomagolás és a mezőgazdasági munka —, és vannak nehezebbek, mint például járdalapkészítés az intézet betonüzemében. És itt van a művészetterápia, amit én szívesebben neveznék kifejezésterápiának. — Hogyan befolyásolja a munkaterápia a gyógyszerezést? — Minél többet dolgozik, és minél nehezebb munkát végez valaki, annál kevesebb gyógyszerre van szüksége. De amíg vannak érzékcsalódásai, csak kevésbé csökkenthetjük az adagot. Mindig a beteg egészségi állapota a döntő. A munkaterápia mellett használjuk az úgynevezett direkt szocioterápiás módszert is. Lényege: amikor a beteg teljesen új környezetbe és élethelyzetbe kerül, nem tehet mást, csak amit az új helyzet diktál. Az országban mi voltunk az elsők, akik betegeink számára háromnapos külföldi és nyolcnapos belföldi szocioterápiás kirándulásokat szerveztünk. A skizofréneknek eltúlzott a betegségtudata. Gyakran úgy érzik, mély szakadék tátong köztük és a társadalom között. Ezt az érzésüket visszaszoríthatjuk a kirándulásokkal. Önbizalmuk növekszik, s rádöbbenhetnek, hogy nem is olyan mély az a szakadék, mint gondolták. — Az 1980-ban megalakult kerámiacsoport szintén „különlegességnek" számít. Miért hozták létre? — Ezzel is a terápia jótékony hatását kívántuk erősíteni. Intézetünk nem művészképző, de azokat, akik kedvet éreznek az alkotáshoz, és még tehetségesek is, kár lenne máshol foglalkoztatni. A műhelytől kezdve a különböző anyagokig (festék, agyag, máz stb.) mindent biztosítunk számukra. Alkotótáborokat szervezünk, kiállításokat rendezünk, s patronáljuk művészeinket. Gyakran a társadalom is segít. A Ganz-MÁVAG-tól és a Kohó Gyárépítő Vállalattól elektromos égetőkemencét kaptunk teljesen ingyen. Az elkészült alkotásokat kiállítjuk és eladjuk. A befolyt összeg 30—40 százaléka a művészeké, a többit a betegek ellátására fordítjuk. A kiállítások jó hatással vannak az egész osztály hangulatára, és az intézetet is közelebb hozzák a külvilághoz. Az alkotás öröme rendkívüli módon fokozza a betegek munkakedvét. Ha látják, hogy műveiket s ezzel őket magukat is elismeri a társadalom, akkor ez a társadalom már nem ellenségük többé, sőt, elérhető közelségbe kerül számukra. — A betegek mennyire szólhatnak bele saját intézeti életükbe? — Nálunk bizonyos önkormányzati rendszer működik. Az elnökből, fegyelmi, ellátási és kultúrfelelősből álló osztálybizottság intézi az ügyeket. Persze, a mi segítségünkkel. Alig akad fegyelmezetlenség. Néha azért előfordul egy-két kirívó eset, például, ha valaki nem tér vissza időben a kimenőjéről. Ilyenkor a betegekből álló fegyelmi bizottság dönt a „bűnösök" sorsáról. Hiába is kerülgetném, a betegek nemcsak barátkoznak, hanem szexuális kapcsolatban is állnak egymással. Ezt nem szabad és nem is volna helyes megakadályozni. Intézetünk nem börtön. Közös ünnepeket, rendezvényeket tartunk. Farsangi bált is szerveztünk. Aki jó állapotban van, s van kihez 11