Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Hollós László: Félsziget

mennie, hazaengedjük a hétvégeken. A betegnek minél több szállal kell kapcsolódnia a valódi társadalomhoz, nehogy elszigetelt, új társadalmat alakítson ki magának. — És a valódi társadalom visszafogadja a rehabilitáltat? — Sajnos, sokan idegenkednek a betegeinktől. A munkahelyen előbb-utóbb kiderül, honnan jött, s ilyenkor sokszor csúfolni kezdik, vagy egyszerűen kinézik. A legtöbbjüknek felbomlik a házassága, amíg intézetben van. Családja is hátat fordít neki, vagy tisztes távolból szemléli. Nehezíti a befogadást a lakások túlzsúfoltsága is. A beteget elkeserítik a kinti nehézségek. Egyedüllét gyötri. Úgy érzi, bezárult előtte a világ. Számtalan esetben visszatér ide, a védett környezetbe, s gyakran élete végéig itt is marad. Persze, azért nem mindig ilyen sötét a kép. Vannak, akiket szeretettel és megértéssel fogad a munkahelyük, s akadnak olyan családok, ahol a beteg igazi otthonra talál. De kinti boldogulásukhoz több körülmény szerencsés alakulása kell. — Az intézet nem tud segíteni nekik? — Azoknak a rehabilitált betegeinknek, akiknek nincs hová menniük, állást szerzünk, és elhelyezzük őket a közeli munkásszállásunkon. Osztályunk kidolgozta a krónikus skizofrének számára a csoportos rehabilitáció módszerét. Ennek az a lényege, hogy a betegeket nem egyedül, hanem csoportban bocsátjuk el. Az általában 8—10 főből álló csoport tagjai munkásszállón laknak, és mindnyájuknak ugyanaz a munkahelye. Az egymásra utalt, összeszokott, családias közösség nagyobb sikerrel birkózik meg a kinti nehézségekkel, mint az egyedül élő beteg. Út a szárazföldre A Pomázi Munkaterápiás Intézet C osztálya által létrehívott eddigi két Országos Szocioterápiai Alkotótábor szép példája a társadalmi összefogásnak és a közösség erejének. Végh Magdolna klinikai pszichológus szinte minden szabad idejét a táborok szervezésére fordította. — Bár az ország legtöbb pszichiátriai intézményében folytatnak valamilyen kreatív tevékenységet, a betegek egymástól elszigetelve vagy egymásról alig tudva végzik munkájukat. Ezért rendeztük meg 1981. augusztus 1. és 10. között az első Országos Szocioterápiai Alkotótábort, ahová meghívtuk a pszichiátriai intézetek alkotó betegeit. Nagyon sok segítséget kaptunk az UVATERV-től (25 ezer forinttal járultak hozzá költségeinkhez) és a Bányászati Kutató Intézettől. Táborunkat dr. Juhász Pál egyetemi tanár, a SOTE pszichiátriai klinikájának vezetője patronálta. A betegek délelőttönként érdeklődési területüknek megfelelő csoportokban alkottak művészeti vezetők irányításával. Festők, grafikusok, keramikusok „társadalmi munkában" segítették őket. Délután szocioterápiás foglalkozásokat tartottunk, este közös szórakoztató programokat. Egy hét alatt kilencvenkét alkotás született, s közülük a hivatalos zsűri hetvenet talált kiállításra érdemesnek. De ezeknél a mérhető és látványos eredményeknél sokkal fontosabb, hogy a betegek gondolatvilága közelebb került a valósághoz, új tartalmakkal gazdagodott. Az alkotók felfigyeltek egymásra, barátságok szövődtek, és a pomázi emlékek a hovatartozás biztonságát és örömét is kiválthatták. Nehezen megfogható problémák jutottak kifejezésre. Ahogy egyikük mondta: ,,.. .mi képekben, agyagban, alkotásokban tudunk egymáshoz szólni." Látni kellett volna, ahogy kinyíltak. Rájöttek, hogy nem sajnálatból kell az alkotásuk, hanem azért, mert tetszik az embereknek. — Olyan kevés a sikerélmény a mi szakmánkban! Nehéz elviselni az állandó kudarcot. De a csoportos foglalkozások csodát művelhetnek, már amennyire létezhetnek itt csodák. Régebben az osztályokon dolgozó művészbetegek úgy vélekedtek: „A társadalom nem fogad be minket, de mi megmutatjuk, hogy vagyunk." Ám ha kapnak visszajelzést, már nem érzik kívülállóknak magukat. Hiszen kis, elszigetelt, védett világuk kapcsolatban van a „szárazfölddel". S e kapcsolatot csak erősítheti majd a talán kicsit nagyképűen elnevezett Pomázi Iskola művészcsoport. „Hogy látva lássanak" A csoport tagjai csak estére mennek fel szobáikba, egész napjukat a festő- és kerámiaműhelyben töltik. Ez a saját birodal-1 muk, az életük. Vagy ahogy ők nevezik: a Sziget. A kis műhelyben állandóan szól a zene. A fait - Ion képek, az ablak előtt és a terem sarkában rengeteg dísznövény. A polcokon vázák, kancsók, tálak, korsók, plakettek, köcsögök és szobrok sorakoznak. Mindenki dolgozik. Rajzolnak, festenek, agyagoznak, korongoznak. Közben oda-odamennek egymáshoz, megnézik, ki mit csinált, tanácsokat adnak, beszélgetnek. Igazi alkotóközösség ez. F. úr a növényei mögött üldögél. Sorban készíti remek termeszvázáit az ősi hurkatechnikával meg a nagy, tátott szájú, rusztikus állatfiguráit. Egyszer azt mondta neki valaki: „Te, Gyuri, az elefánt nem így néz ki." — „Elefántot egy másik elefánt is tud csinálni" — válaszolta. Mogorva, nehezen barátkozó, csalódott ember. De néha nagyon kedves. Az intézettől félórányira van egy kis telke, rajta faház. Most hat kutyát tart ott. Minden ebéd után elgyalogol hozzájuk két vödör moslékkal. — A múltról nem beszélek. Annyian kérdezték már, elég volt. Mindenki ismeri az életemet. Tizenhat éve élvezem a társadalomnélküliség előnyeit. Semmi közöm a társadalomhoz. Sokkal közelebb állnak hozzám az állatok. Jó emberek vannak itt, de mégis csak betegek. Mindig egyedül megyek a kutyáimhoz, senki nem kísér el. Ez a műhely a munkát jelenti. Még hogy „sarkított" társadalom! Nevetséges. Ez is része a társadalomnak. Legfeljebb mi az erdő szélén élünk. Kórház ?z erdő szélén. Jó, mi?! — Gyámoltalan, elkényeztetett kis úrigyerek voltam. Nem nagyon törődtek velem. Mindig a hangyákat figyeltem. Mátyásföldön jártam gimnáziumba. Negyvenöt előtt megszöktem a leventéktől. Aztán voltam kőműves, takarító, mélyépítő, akkumulátortöltő, dolgoztam a Rádióban, a Hungária Vegyiműveknél és fűtőként is. Mindig volt melegvíz, amikor én fűtöttem! Egyszer elégettem a szép, régi könyvtáramat. Erre elvittek a Lipótra. Most a húgomék gyámkodnak a vagyonom fölött. Mátyásföldön szerettem volna egy kerámiaműhelyt létesíteni, de ők hallani sem akartak róla. Ha kikerülök innen, kutyákat fogok tenyészteni. Klári csendes, kicsit visszahúzódó, kedves lány. Nagyon jól rajzol. Lazán, könnyedén, frissen. Tehetséges grafikus. Világosan beszél, tudja mit akar. — Negyedikes gimnazista voltam, amikor megbetegedtem. Úgy éreztem, hiábavaló,amit csinálok. Szakadékot láttam az élet és az iskola között. Fellázadtam a gimnáziumi légkör ellen, 12