Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Szakolczay Lajos: Csorba Győzőnél

orba Győzőnél Kálmány Ferenc felvételei és reprodukciói mata. Mikor Várkonyit megismertem, még huszonnégy éves sem voltam, ő negyvenharmadik éve körül járt. — Csak a köteted megjelenése után merted fölvenni vele a kapcsolatot? — Az én irodalmi helyzetem itt, Pécsett elég furcsa volt; ugyanis jogra jártam, s azokat, akik a pécsi egyetem bölcsészkarán végeztek — s már írtak is —, személyesen nem ismertem. Néhány évvel mind idősebbek voltak nálam. Weöres Sándort is, aki már a harmadik évet végezte, amikor én beiratkoztam az egyetemre, csak 1941-ben ismertem meg. Rövid időre el is ment Pécsről, s mikor visszajött, vele már mint a városi könyvtár vezetőjével találkoztam. Én szintén városi alkalmazott voltam, a gazdasági ügyosztályon dolgoztam. 1940-ben tagja lettem a Janus Pannonius Társaságnak; a Sorsunk is megindult, így az irodalom hozott bennünket össze, nem az egyetem. Azokat viszont, akik elvégezvén a7. egyetemet, innen elkerültek — Kolozsvári Grandpierre Emilt, a kaposvári Takáts Gyulát, Tatay Sándort —, csak később ismertem meg, alkalomszerű találkozásokon. Én akkor annyira gyanakodtam magamra, hogy írásaimmal nem is mertem olyanok előtt megjelenni, akiket tiszteltem. Ügy éreztem, amit csinálok, az nem okvetlenül jó. Azonkívül eléggé félrehúzódó, nehezen barátkozó ember voltam egész életemben. Egyetemi hallgató koromban rengeteg időt töltöttem az egyetemi könyvtár olvasótermében; kényszer-jogász voltam, mert a szívem a bölcsészeihez húzott. A három nagy olvasóterem közül az egyiket a bölcsészek látogatták, szinte minden időmet itt töltöttem. Magyar és külföldi folyóiratokat olvastam; nemcsak irodalmiakat, művészetieket is rendszeresen kölcsönöztem. Jobbára olyan könyveket, melyekről éppen hogy csak hallottam, például a Hiawatát — később Fodor András is lefordítota —, Swedenborg misztikus írásait német nyelven s hasonlókat. Az egyetemi könyvtárban, többször láttam Várkonyi Nándort végigmenni a folyosón. Szinte összeért a ruhánk, mivel a folyosó két oldalán a katalógusszekrények közel álltak egymáshoz, s csak „oldalazva" fért el két ember. Nagyon nagy tisztelettel néztem rá, mert ismertem írásait és sokat hallottam róla. Harmincnyolcban, mikor kis kötetem megjelent, összeszedtem a bátorságomat, és bevittem a szobájába egy példányt. A dedikált könyvet örömmel fogadta, és szokásos, barátságos modorával azonnal közelébe engedett. Biztatott: ha valami ügyem lenne, keressem föl. Aztán sokszor elmentem hozzá, verseimről kikértem a véleményét — általában jókat mondott —, lassacskán egészen szoros kapcsolatba kerültünk. — Váltsunk témát! Térjünk át magánéletedre! önéletrajzi versedből, az Ocsúdó évekből tudjuk: nagy szegénységben telt a gyermekkorod. Édesapád korán meghalt, kilencen voltatok testvérek, mindenkinek meg kellett fognia a dolog „jobbik" végét, vagyis a munkát. Hogyan éltetek, emlékszel-e valamilyen ünnepre? — Amikor még egészen kicsi voltam, a szegénységből nem éreztem — nem is foghattam föl — semmit, romatikusnak tartottam. Árnyoldalai nélkül az is volt: gyakran ettünk puliszkát, különféle változatban készítette anyám, megtanultuk az evés technikáját is: hogyan kell szétkenni a tányérban, miként lehet tejjel, lekvárral ízesíteni. A prósza — kukoricalisztből készült sütemény — akkor csemegének számított, de örültünk a babnak, krumplinak is. Már gyerekkoromban belémrögződött: a tálból nem volt szabad venni, mindenki megkapta a maga adagját, s ha netán maradt még étel, a szerencsésebbje újabb adaghoz juthatott. Amint említettem már, én természetesnek vettem ezt a romantikát. Később, sajnos, sok szomorúság ért bennünket; édesapám elkezdett betegeskedni — asztmás és fulladásos rohamok gyötörték —, s noha csak 54 éves volt, betegsége miatt nyugdíjazták. Amíg bírta, címfestőként otthon is dolgozott. Egyik szobánkban állt egy-hatalmas festőállvány, rajta a munkában levő hosszúkás cégtábla, melyre édes-