Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Szakolczay Lajos: Csorba Győzőnél

apám a különféle neveket és címeket írta, ez és ez női szabó, cipészmester, s a táblák egyik végére még figurákat is rajzolt. Mögötte álltam és kérdezgettem: ez milyen betű, az mit jelent. Lassacskán így megtanultam írni és olvasni. Még az iskola előtt. Amikor apám meghalt, testvéreim közül csak a legidősebb fiú-és lánytestvérem nem volt otthon; a nővérem férjnél volt már, bátyám pedig önkéntes — akkor nem soroztak — katonaként szolgált. Édesanyám, ha jól emlékszem, ötven-egynéhány pengő nyugbért kapott — a vasútnál csak a tisztviselői munkakörben dolgozókat illette meg nyugdíj —, a lakbér negyven pengő körül volt. Ügyszólván semmi pénzünk sem maradt. Én már tizenhárom éves koromban elkezdtem osztálytársaimat instruálni, így össze tudtam szedni valamicske pénzt. Azért az ünnepeket mindig megtartottuk. Nekem egyébként is megvan erről a különvéleményem. Ismerek olyan írókat — neveket nem mondok —, akik nem élvén benne a szegénységben, azt képzelik, hogy a szegény emberek nemcsak szegények, hanem gyengeelméjűek is. Nem így van. A legszegényebb paraszti réteg is tudott ünnepelni a saját eszközeivel, s hogy ez az ünnep nem tízfogásos ebédekből állt, az lényegtelen. Egyik szegény sem volt olyan ostoba — miként egyszer egy novellistánk leírta —, hogy télen, a pesti bérház udvarán, jéghideg vízben mosdjon. Nekünk sem volt fürdőszobánk, de volt konyhánk és mosóteknőnk, és ott fürödtünk. Ünnepeket is tudtunk teremteni magunknak, a legkülönfélébb módon. Bátyáim például szereztek valahonnan egy ólomkatonaöntő-mintát, illetve nem is egyet: gyalogost is, lovast is — az ólom nem volt probléma —, s olyan hadsereget állítottak ki nekem, hogy nagyobb volt minden gyerekénél. Szélmalmot is kaptam — bátyáim egy vekkeróra szerkezetéből fabrikálták. Föl lehetett húzni, s a vitorla forgott. Minden karácsonyt és minden húsvétot valamiképp megünnepeltünk. — Szoktatok-e énekelni? — Érdekes módon a mi családunkban nem volt divat a kollektív éneklés. Az édesanyám inkább magában dúdolgatott, ezt is valamilyen konyhai munka végzése közben, például tésztagyúráskor. Édesapám pedig, amíg meg nem betegedett, hosszú éveken át vezető tenoristája /olt a vasutas dalárdának. — „Költői indulásodról" mondj valamit! A fiatal gyerek mikor érezte meg először a vers örömét? — Említettem már, korán megtanultam olvasni. Ez bajt is okozott az iskolában, a tanító néni mindig megszidott, hogy miért nem mutogatok úgy olvasáskor, mint a többi gyerek. Ugyanis — az idősebbek emlékeznek rá — akkor az olvasás különleges szertartással járt: mutatni kellett minden betűt. „Könyvtárunk", annak ellenére, hogy édesanyám is nagyon szeretett olvasni, mindössze négy könyvből állt: egy Petőfi-kötetből, egy nagy alakú könyvből — úgy tudom Jókai Mór szerkesztette — az 1848-as forradalomról és szabadságharcról közölt eredeti képeket, érdekes szövegeket, a Tolnai kiadású Világtörténelemnek abból a kötetéből, mely a francia forradalommal foglalkozott, és egy régi — ma is meglévő — bibliából. Ez utóbbit még mamám örökölte. Nagyapám sok mindent beleírt: hogy ki mikor született, hogy mennyi pénzt adott kölcsön valamelyik szomszédnak, mibe került a malac stb. Nekem Petőfi mindent jelentett, és az 1848-as könyv is, melyben rengeteg izgalmas dolgot találtam. Amiket én először írtam, tulajdonképpen nem is voltak versek, a szó szoros értelmében nem lehetett őket versnek nevezni. Parafrázisai valamely akkor divatos éneknek, szövegnek. Egyik, tízéves koromban írott „versem" így kezdődött: Balatonnak füves partján Horthy Miklós lovagol. Hogy ezt mért írtam? Nyilván azért, mert az iskolában állandóan Horthyról hallottunk, s az éneklő katonák az utcán — külvárosban laktunk, s többnyire erre mentek gyakorlatozni — mindig ilyesfélét fújtak. A versnek az ízét, ahogy mondtam, Petőfiből ismertem meg, állandóan olvastam, könyv nélkül tudtam sok költeményét. Még a János vitézt is. Tizenhárom éves koromban már annyira megszerettem a versírást, hogy ebéd után visszavonultam valahová, és verset írtam. Mindennap egyet. Egyik rosszabb volt, mint a másik. Szinte gyomorbizsergés fogott el az örömtől, hogy ma ismét verset fogok írni. Persze, ezek a „versek" tele voltak mélabúval, ami általában a kamaszokra jellemző. Tizenhat éves koromban jelent meg az első versem, méghozzá egy református lapban. — Ugorjunk egy kicsit! Valahol azt írtad: „A költő minden verse után csődbe jut. Magam számára is dokumentálnom kell, hogy tudok még írni.'''' Erre az állapotra mondható az, hogy „kis halál"? Hiszen minden vers után újból meg kell születni. . . — Valóban, ez kis halál. Én mindig Kosztolányi példájára szoktam hivatkozni, aki — felesége ír erről — névjegyére nem merte ráíratni, hogy költő. S amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem, azt válaszolta: azt tudom, hogy tegnap vagy ma írtam verset, de hogy holnap fogok-e még írni, arról fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy Kosztolányi valami nagy-nagy igazságot fejezett ki. Minden becsületes költő valahogyan így van a versírással. Még megírja a verset, ami azon túl, hogy dokumentálja, hogy ő költő, a megíráskor általában még örömet is szerez neki, de másnap már egy kicsit szégyelli. S hogy tud-e írni ezután is, arra semmiféle garancia nincs. — Egész költészetedet jellemzi a következő — nagyon mély, filozófiát is hordozó — mondat: „a ragyogás csak akkor igazi, ha fekete." — Bertha Bulcsúval beszélgetve próbáltam ezt megfogalmazni. Az egész művészettörténetben csak azokat a korszakokat tudom élvezni, amelyekben nemcsak angyalok, hanem ördögök is szerepelnek. A régi etruszk művészetben vagy az archaikus görög művészetben az égiek mellett mindig ott voltak az alvilágiak. A művészettörténet is igazolja: azok a korszakok, melyekből a démon kiveszett, másodlagosak. Ilyen a késő barokk, a rokokó vagy akár a klasszicizáló stílus. Egyikben sincs feketeség a fény körül. Nemcsak az a lényeg, hogy a kontraszt meglegyen, hanem a teljesség. Igazán örülni, a szó legteljesebb értelmében, egy ötven-hatvanéves ember biztosan jobban tud, mint egy kisgyerek. Ez utóbbi gátlástalan kacagásában nincs benne a legyőzött fájdalom, s nincs benne az a tapasztalat, melyet az idősebb ember a sokféle kín ellenére is magáénak mondhat. Öröm és bánat együttese. — Szintén téged idézlek: „az élet legszörnyűbb velejárójának tartom a halált." 5 azt is mondtad valahol: le akarod leplezni. A vers által leleplezhető-e a halál? Egyáltalán van-e ilyen hatalma a költészetnek? — Elvileg leleplezhető a halál. De nem egy művész, hanem az összes által. Én csak egy kicsi, parányi részt tehetek hozzá ahhoz a több évezredes történelmi folyamathoz, amely ennek az eléréséért folyik. Az élet ragyogása avval válik teljessé, hogy bekeretezi a halál feketesége. A legkülönfélébb vallási, misztikus területeken, különféle varázslatokban a megnevezés egyben a természetfölötti erő [birtokbavételét jelentette. Egy-egy kimondott névvel mindig több világosság vetődik a halál tényére, fogalmára. Lehet-e az emberiségnek valamikor olyan általános mértéke, hogy a halált természetesnek tudja elfogadni? Az életösztön meg lesz-e fegyelmezve úgy, hogy az emberek tudomásul veszik és magától érthetődőnek tartják a halált ? — ki tudja. — Befejezésül: kapásból tudnál-e mondani a XX. századi magyar lírából tíz olyan költőt, aki szerinted nagy költő, s neked jelent valamit? — Okvetlenül tudok mondani, de attól félek, hogy nem lesz egészen hiteles a névsor: hátha kifelejtek valakit. Elkezdem a Nyugatnemzedéknél: Ady, Babits Mihály, Kosztolányi, Tóth Árpád, Füst Milán, aztán Juhász Gyula, József Attila, részben Radnóti. Azért mondom, hogy részben, mert Radnótiban két embert látok: utolsó verseiben igen nagy költőnek tartom, a korai verseiben kevésbé. Majd Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula. Máris tizenegy nevet mondtam. De riadtan látom, hogy így is kihagytam némelyeket. Azok közül is, akik közel állnak hozzám, és akiket szívesen olvasok és szeretek. Itt van mindjárt Dsida. Vagy Pilinszky és Nagy László. Szakolczay Lajos 22