Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Miklóssy János: A Latabár-dinasztia

net annalesei számos sikerült alakítását emlegetik: a Repülj fecském Hubelbauerját; A cirkuszhercegnő Sergius Wladimirját, a Stambul rózsája Müllerét. Ő szerepel elsőként a Latabárok közül mozivásznon: Harrison és Harrison (1917), Pepitakabát (1930) Egy bolond százat csinál (1942). Felejthetetlenek fiaival közös felléptei. Latabár Kálmán legkedvesebb emlékei közé sorolta azt az időszakot, amikor apjával és Árpád öcscsével együtt csetlett-botlott a színpadon — a közönség harsogó hahotája közepette. * A Latabár-család eddig kétségkívül legnagyobb művészegyénisége Latabár Kálmán (1902—1970). Nagy fának az árnyéka is nagy — írhatnók mottóként a róla szóló kritikákat, emlékezéseket olvasva, és saját élményeinket felidézve. Európa és Dél-Afrika valamennyi számottevő varietészínpada, a Theater an der Wien és Reinhardt társulata az indulás jelentősebb állomásai. Fantasztikus táncosokként jegyzik őket [testvéröccsével, Latabár Árpáddal (1903—1961) együtt lép föl, aki iparművészeti tanulmányait hagyta oda], idehaza azután kiderül róluk, hogy színésznek is kiválóak, elsősorban természetesen — Latabár Kálmán. A Kossuth-díjat, a Kiváló Művész rangját, a Munkaérdemrend arany fokozatát és a személyét övező nemzeti méretű elismerést (életében új szerepeire százezrek figyeltek, halála után példátlan siker kísérte a Filmmúzeumban megrendezett Latabársorozatot) mint a legnagyobb hatású népmulattató érdemelte ki. Mindenki számára élvezhető, parttalan humorának műfaji korlátok sem állhattak útjába. Honosként, újrateremtőként mozgott az operett, a vígjáték és a filmvígjáték területén (az artisták eszköztárának adaptálásával frissítette föl az operett-táncoskomikus immár sablonokba szürkülő szerepkörét; tisztultabb, líraibb elemet vitt a magyar filmhumorba). Életében jelenséggé nőtt. Reá emlékezve, szerepeit felidézve, a mindenen átütő nagy egyéniség jut eszünkbe, aki önmaga képére formálja nemcsak a szerepet, hanem a művet is. Pályafutásának korai szakaszában sokszor panaszkodtak szereplőtársai: Latabárral nem lehet együtt játszani, mellette bűvészinassá, viccfeladóvá degradálódik a jobb sorsra érdemes partner. Eszközeinek gazdagsága és a velük való rablógazdálkodás mellett, a közönség nyomása kényszerítette ilyen irányba a nagy nevettetőt: néző, rendező, szövegíró a komikum ad abszurdum fokozását várta tőle. Az operettlibrettisták, filmvígjáték-írók Latabár-szerepben gondolkodtak. Meglovagolták azt a fajta komikai hatást, amely naiv esetlenségében, bravúros csetlés-botlásában és kedves ügyetlenkedéseiben rejlett. Gyakran szerepeltették értéktelen, vázlatosan összeeszkábált filmekben, operettekben. A komikum egyfajta sematikus légköre alakult ki körülötte, s átmenetileg őt is engedményekre kényszerítette. Ám színészi teljesítményének megtorpanásán csakhamar túllendítette vele született igényessége. Latabár Kálmán világéletében kritikus szigorral szemlélte önmagát. Szerepeit aprólékos gonddal formálta. Munkájára, véletlennek látszó csetlés-botlásaira, könnyednek tűnő ötleteire, poénjeire aszketikus szigorúsággal készült. így látta mestereitől: Buster Keatontól, akitől az arcjáték egyszerűségét, a gesztusok mértéktartását; Grocktól, akitől a balesetek, baklövések természetes, a trükköt a közönség szemei elől rejtő eljátszását tanulta; és Chaplintől, akire akrobatizmus és klaunság nemes ötvözetéből összeállt művészete emlékeztetett. Segítségére jött, hogy a felszabadulás után mind többször kapott tartalmas, kitűnő emberábrázoló képességeit igénybe vevő szerepeket, a Fővárosi Operettszínház tagjaként pedig egy nemzetközi mértékkel mérve is magas operettjátszási kultúrát létrehozó intézmény tagja lehetett, ahol nemcsak szép hangú énekesek, hanem kiváló színészek is tevékenykedtek. Utolsó szerepeiben (Frosch a Denevérben, az írnok a Víg özvegyben, Menelaosz a Szép Helénában) a jellemformálás olyan mélységeit tárta elénk, amelyre csak a legnagyobbak képesek. * Eltűnt alakjukat idézve a múló időből, egy kép tolul emlékezetembe, egyik utolsó, közös televíziós felvételünké. A jányok, a jányok, a jányok angyalok — éneklik andante a Latabár-testvérek a Csárdáskirálynő egyik jól ismert dalát, és éneküket tánccal fejezik be: Gyerünk, gyerünk, gyerünk, mert gyors az élet. Gyorsan elmentek: Latabár Árpád innen a hatvanon, zseniális bátyja sem túl a hetvenen. A képernyőn még viszszajönnek a szűnni nem akaró tapsot megköszönni. Ők megtették a magukét — sugározta mosolyuk —, az utánuk következőkön múlik, hogy fényes soruk folytatódjék. Fiival a Csárdáskirilynőben 41