Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Weichinger Károly: Szobor keresi helyét, hely keresi szobrát

WEICHINGER KÁROLY Szobor keresi helyét hely keresi szobrát Ez a szerző utolsó Írása. Már betegágyából küldte el hozzánk. Közlésével is tisztelgünk dr. Weichinger Károly professzor előtt, kinek tudós, nemes alakját, emlékét megőrzik tanulmányai, tanítványai, építészeti alkotásai. Ezt a tanulmányt építész vetette papírra, aki több évtiden át számos szobrásszal dolgozott együtt. Nemcsak a talapzat tervét beszéltük meg, hanem a szobrok születéséről, elhelyezéséről, a környezet hangulatáról is váltottunk szót. A közös munka, a szobrász és az építész közötti eszmecsere mélyen az emlékezetbe vésődött. Azok között a szobrászok között, akikkel együtt dolgozhattam, akadtak idősebbek, a római iskolát megjártak, akik a klasszikus szépségű alkotásokhoz zarándokoltak el újra meg újra, mindig más értéket fedezve föl. De voltak fiatalok is, akik a francia és a belga iskolán nevelkedtek, és az impresszionista, majd az expresszionista irányzat útján értek el sikereket. Voltak az ország hatá„Lötyög" a szobor a Deák téren rán belül érlelődő őstehetségek, akadtak olyanok, akik erősen lírai beütésű, mondhatni sajátosan finom hangulatú, költeményplasztikai alkotást mintáztak. A sokféle hatás szintetizálódott, és lassan kialakult bennem egy sajátos szobrász-építész alkotói szemlélet, amely — úgy vélem — talán feljogosít arra, hogy a szobrok, emlékművek elhelyezéséről elmondjam néhány gondolatomat. Akár méltányolják, akár elmarasztalják a tanulmányban foglaltakat,mindenképpen közös munkánkat, elgondolásainkat, tehát a szobrász és építész együttesét éri a bírálat. Egy világhírű szobrász mondta, hogy a szobrászat ,,a púp és a lyuk" művészete. Vonatkozik ez a kőből, bronzból vagy bármilyen arra alkalmas anyagból készült alkotásokra. Természetesen csak akkor, ha azok remekművek. S amennyiben azok, akkor érezzük kisugárzásukat, s látványuk valamiféle „belülről hallott" muzsikát zendít föl bennünk. Többek között ezért van szükség művészetre, szobrokra, hogy ébren maradjon az emberben a szép iránti vágy, mind egyoldalúbbá váló műszaki szemléletünk ne tolja lélektelenül háttérbe humanista igényünket, maradjon meg, vagy alakuljon ki a sokoldalú, harmonikus személyiség. Mindezt a látvány művészete, a képzőművészet, építészet is elősegíti. Ezért legyen a városban szobor, minél több, minél jobb, mert az olyan, mint a mazsola a kalácsban, ha a szobor tényleg „mazsola", környezete pedig ízben és hangulatban „kalács". Vagyis elérkeztünk egy lényeges kérdéshez,, mondandóm velejéhez: a szobor és környezete problematikájához. A szobor és környezete igen erősen hat egymásra, mondhatnánk: összetartozik. Kapcsolatuk mind az alkotó és alkotás, mind a szemlélő számára rendkívül fontos. Nem véletlen, hogy műtörténészek könyvek, tanulmányok sokaságában foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Elég, ha az egyik legkiválóbb tudósnak, Burckhardt Jakabnak a reneszánsz korban felállított szobrok, épületek együttesére vonatkozó elemzéseire, mélyreható megállapításaira utalok. Hogy egy szobor milyen célból készül, azt a köztéri alkotások esetében rendszerint egy szűkebb körű bizottság már eleve meghatározza. A meghatározott mondanivaló, a „hogyan" megvalósítása a művész feladata. A mű tehát — optimális esetben — már az előzetes megbeszélések után megtalálja megfelelő helyét, méreteit oly módon, hogy a talapzattal és a környezettel szinte azonosulva, azoktól támogatva, fejtse ki az elgondolt művészi hatást. A szobor, akár téren, akár nfcisutt áll, magához kell hogy rántsa a szemet, valódi vagy elvont központja a környezetének, befolyásolja azt, visszahat rá, ennek következtében rendet teremtő szép élményt nyújt. Hogy ez így legyen, abban nagyon sok tényező játszik szerepet, de újra kiemelem a környezet jelentőségét. Számos jó példát lehet felsorolni a megvalósult — a szobor művészi kvalitásait is kiemelő — összhangra. A székesfehérvári Plébánia téren Kálináncsehi Domonkos — 28