Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Jékely Zoltán: Álom Halász Gáborról - Orbán Ottó: Középkorú férfi

JÉKELY ZOLTÁN Álom Halász Gáborról Finomcsontú, törékeny alkatú, csupa ín és idegember képe él bennem. Állandó felhúzott szemöldökű figyelés állapotában vélem látni, őrlélekként, nyugtalan, igazságkereső és nagy összefüggéseket felismerő látnokként Egyesek Erasmus szellemi rokonát vélték látni benne. Lehet, hogy tévedek, de szenvedélyesebb, érzelmesebb s mi a legfőbb : harciasabb szellemet becsülök Benne én. Nemegyszer láttam és hallottam fehér könyvtáros-köpenyben, kezében hosszú, hegyes ceruzával, szinte fenyegetően magyarázni a Széchényi Könyvtár valamelyik termében vagy a folyosón — de mintha vívótőrrel bökögetett volna, úgy villogtak és „ültek" találatai... És láttam különböző társaságokban, Rédey Tivadaréknál, Sárköziéknél, Cs. Szabóéknál vagy a Nárday-vendéglő lugasa alatt, mindig választékos öltözetben, többnyire sötét ruhában... És térdeplő helyzetben, rajongó lovagi hódolás pózában is megidézhetem: nagyon szép, fiatal nők lábai előtt... És — gondolom — sokunknak, akik 1939 tavaszán részt vettünk a zugligeti Disznófő vendéglőben rendezett mulatságon, emlékezetes marad asztalon álló alakja, amint szalonspiccesen egymás után vagy tízszer kurjantja üveghangon, hogy „még egy pohár Mecsekit" — a híres likőrnek akkori plakátfelirata szerint. Közvetlen emlékeim őróla 1941 májusában megszűnnek. Kolozsvárra kerültem, az Egyetemi Könyvtárba. Műveivel fennmaradt s csak mélyült a kapcsolat. Ettől az időtől a Nyugat-baxí, majd a Magyar Csillag-ban s a Protestáns Szemle-ben egyre türelmetlenebb, figyelmeztetőbb írásai je* Az írás első része a Rádió számára készült — itt jelenik meg először nyomtatásban. Ezt követi egy régebbi novellarészlet: Találkozások, magasabb szinten I Isten madara, Szépirodalmi, 1973J. lentek meg. A fiatal írónemzedék biztatásai továbbjutásra a megrekedéssel fenyegető egyhangúságból — és, előérzetesen, testamentumszerűen olyan tanulmányai, melyekben voltaképp Európától búcsúzik, attól az Éurópától, melynek értékeit olyan szívós munkával gyűjtötte, akárcsak XVII. századi elődje, Apáczai Csere János, és igyekezett a hazai művelődés közkincsévé tenni. Bartók Béla álhatatosságával küzdött a magyarság felemeléséért és rangjának elismeréséért a világban — és a kor legnagyobb gondolkodóival együtt aggódott az emberiség sorsáért. Legékesebben szóló, földi hatalom kegyét nem kereső szenvedélyes írástudónk mártír-koszorús feje kiemelkedik a meszesgödörből, s műve által „A végtelent hirdeti továbbra is!". • A novella Halász Gáborra vonatkozó részletének magyarázatául elég annyi, hogy a valóságban is az óbudai Szent Márk utcában lakott (ha jól emlékszem, özvegy édesanyjával) — és eléggé változatos garzonéletet élt. Vagy kétszer lehettem nála, amolyan magyar „bohémé galante"-ba illő társaságban, írók és múzsáik között... Valamikor 1947 tavaszán egy álom ilyen környezetben ajándékozott meg a Vele való „magasabb szintű" találkozással. * ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak. Az utcaszegleteken óvatosan fordulok: el ne sodorjam árnyékukat! Elegendő egy-egy kalap ismeretlen járókelő fején, hogy az ő arcukat vagy tarkójukat lássam meg alatta; elegendő egy szürkészöld köpenyben ismerősen ívelő váll vonala, hogy az ő mosolyuk villanjon meg, immár jellegzetes fanyarsággal, képzeletemben. Legtöbbször Mikecs László jelenik meg így, a nap bármely órájában, állandó árnyékom ő, talán mert közvetlen közelemből ragadták el Mars isten közegei. De sűrűn bukkannak fel azok is, akiknek elragadásáról csak később kaptam hírt, közvetett forrásból értesültem, épp ezért fizikai létük megszűnte, ha lehet, még valószínűtlenebb. A valóság tudomásulvétele ellen lelkem legmélyén tiltakozik valami! S az ilyen „Találkozások" kísérő érzése a szégyenhez hasonlatos: nem ők váltották-e meg áldozatukkal az én, nálukénál bizonyára értéktelenebb, életemet ? ... Leróhatom-e valaha, bármeddig éljek is, gyötrő adósságomat ?... Csodálatos-e hát, ha szorongó szívvel készülődöm a velük való találkozásra, olyanformán, ahogyan a büntetőintézetben sínylődő hozzátartozóinak meglátogatására készülődik az ember ?... Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek —mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából ... Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a magas, padlásszerű könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét; vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra, ahol már állt a bál: régi bölcsész kolléganőink ropták, körbefogódzva, Szentkuthy Miklóssal... Sajnos, a legelső nagy pesti szerelmemmel, D.-vel való váratlan találkozás szívdobogtató öröme véget vetett részvételemnek ezen az eleveneket és holtakat összekeverő maskarádén: felébredtem, s már csak a hajnali homályban kapdoshattam elevenek és holtak álomalakjai után. Voltaképpen ez az álom vezetett nyomra, a többiek nyomára is: azóta sejtem, hogy halottaink a miénknél magasabban és nem mélyebben fekvő régiókban tartózkodnak ... ORBÁN OTTO KÖZÉPKORÚ FÉRFI Középkorú ? A középkor egy feudális poklot képzelt a gótikus mennyutánzattal tüskés föld alá, egy merev alárendeltségbe komponált világot, hol az ördög vasvillával szedi a tizedet. Én egy zúgó dobozban látom korunk jelenését: a határtalan, képernyőkék levegőben öngyilkos lepkeként csapongani a technikát... A pokol mindig mi magunk vagyunk, a mennyet dörzsölt prófétája jövő időbe teszi... A valóság gömbfelület, egymásba játszó világtájak, kétség, remény: parányi Föld-modell egy gyerek kezében, aki leginkább golyózni szeret vele... Élni, ez annyi, mint beletalálni egy parázzsal bélelt lyukba és hinni azt, amit a párás csírasejt dadog, hogy miénk a jövő. 22