Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Sebők Magda: Lakótelep helyett lakónegyed

Lakótelep helyett lakónegyed Széles körben ismeretesek a lakásépítés feltételeiben bekövetkezett változások. Elfogytak a nagy, összefüggő szabad térségek a főváros belső részeiben. A városhatár menti üres területek pedig csak rendkívül költséges infrastrukturális beruházásokkal és a mezőgazdasági művelés alatt álló földterület további csökkenése árán építhetők be. A többnyire személyi tulajdonban levő, családi házakból álló falusias övezetben pedig — bár infrastrukturális helyzetük és a város szerkezetében elfoglalt helyük általában kedvező — a magas szanálási költségek miatt kerül túlságosan sokba lakótelep építése. S miközben drágul az építés, csökkennek az erre a célra fordítható állami erőforrások. A jövőben kevesebb lakást lehet állami erőből és többet kell magánerőből építeni. A polgárjogi társaságok alakításával átstrukturálódási folyamat indul meg gazdasági életünkben, amely várhatóan eléri az építőipart is. Itt is létrejönnek majd társulások, melyek megrendítik a nagy építőipari vállalatok monopolhelyzetét. Kaszab Ákossal, a Lakóterv városrendező építészével arról beszélgetünk, milyen változások várhatók az elkövetkező évek lakásépítésében. — Lehetséges, érdemes és főként kifizetődő lesz-e a jövőben lakótelepet építeni? — Lakótelepeink egy adott társadalmi-gazdasági struktúra termékei. Megváltoztak a körülmények, változtatnunk kell a „paneles célcsoportos" lakótelepépítés tervezésének, beruházásának, építésének jelenlegi gyakorlatán. — Mi jellemzi a jelenlegi lakásépítési módszert és gyakorlatot? — Egyetlen szóval azt mondanám: a végletesség. Vagy totális beavatkozás, tehát bontásépítés történik egy területen, vagy a „be nem avatkozás taktikáját" alkalmazzák. Az első esetben működésbe lép a koncentrált, hierarchikus beruházási gépezet: a kijelölt területet leborotválják, és előre megtervezett típustervek, előre eldöntött lakásszám, az adott helyzettől független normák alapján felépítik a házgyár-egyforma lakótelepet. Az eredményt mindenki ismeri. A „be nem vatkozás taktikájának" szintén megvannak a szokásos következményei. Elkészül a terület szabályozási terve, amely kijelöli a közintézmények (iskola, óvoda, bölcsőde, üzletek stb.) helyét, lehetőleg állami tulajdonban levő, beépítetlen telkeken. Korrigálja, kiegészíti a szerkezetet (például útátvágásokkal). A meglevő beépítés jellege alapján övezetbe sorolja a lakóterületet, tartalékolja az állami tulajdonú nagyobb összefüggő, szabad térségeket célcsoportos vagy szervezett lakásépítés céljára. Ha végrehajtják a szabályozási tervben előírt kisajátítást (általában csak építési tilalmat rendelnek el), az infrastrukturális beruházásokra már nem marad pénz. Ha marad, s elkészülnek az utak, közművek, iskolák, üzletek, és felépülnek a szabad területekre tervezett lakások is (munkáslakásépítés, szervezett magánerős és családi házépítés stb. révén), mi történik a szükséglakásokkal, viskókkal, sufnikkal? Általában semmi, mert ezeknek a tulajdonosai többnyire sokgyerekes családok vagy idős emberek, akik nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy „lakásu- _ kat" lebontsák és újat építsenek helyette. Arra sincs lehetőségük, hogy telkükkel (annak értékével) társasházi lakásépítésbe „szálljanak be", mert annak értéke ehhez nem elegendő. Ráadásul: mivel telkük és lakásuk van, a jogszabály szerint nem jogosultak állami, szövetkezeti lakásra, így helyükön maradnak, toldozzák-foldozzák házukat, s a „városrendezett" terület slumos, elhanyagolt marad. A laksűrűség pedig továbbra is alacsony, ezért a belső infrastruktúra (csatorna, víz-, elektromos hálózat, közintézmények) és külső infrastruktúra (tömegközlekedés, fő közlekedési út stb.) kiépítése fajlagosan drága. Ha meg elkészül, nincs kihasználva. — Milyen új területfejlesztési módszereket javasolnak önök? — Mindig a körülményektől függ, hogy milyet. A teljesség igénye és a magunk igazolása arra ösztönzött bennünket, hogy minden lehetséges megoldást végiggondoljunk. Eközben elkerülhetetlenné vált jelenlegi lakásépítési gyakorlatunk és mechanizmusunk kritikai elemzése, gazdasági-társadalmi fejlődésünk építészeti következményeinek a felvázolása. Az elmúlt években itt, a Lakótervben elkészítettük a Kaszás dűlő beépítési tervét. Ez a terület Budapest intenzív fejlesztésre kijelölt északi zónájának a része. A budai hegyek és a Duna közé beékelődő síkság helyenként még üres, többnyire azonban alacsony beépítettségű településekből áll. Külső infrastruktúrája (gyorsvasúttá fejlesztett HÉV-vonal, Szentendrei út) és a városszerkezetben elfoglalt helye kedvező. Már elkészült az óbudai és a békásmegyeri lakótelep, s várhatóan a század végéig felépülnek az Ó-Űjlak, Kaszás dülő, Pók utca és Csillaghegy térségébe tervezett városrészek. Miután hagyományos módon elkészítettük a Kaszásdűlő beépítési, rendezési tervét, be kellett látnunk, hogy ez a lakótelep is csak olyan lesz, mint a többi, talán valamivel karakteresebb, jobban működő. A Városrendezési és Építésügyi Minisztérium engedélyével, vállalatunk kockázati keretében alternatív terveket is készítettünk ugyanerre a területre, hogy elképzelésünket egy eszmei városrészről konkrét területen kipróbáljuk, és javaslatainkat fehérenfeketén összehasonlíthassuk a a meglevő gyakorlattal. — Koncepcióink egyik kiindulási pontja (helyességét, úgy véljük, sikerült igazolnunk) az, hogy lehetséges olyan területfejlesztés, amely megőrzi a település meglevő értékeit, sajátosságait. Épületről épületre jártunk a Kaszás dűlőn, hogy megvizsgáljuk: melyik házat érdemes megőrizni és hogyan lehet korszerűsíteni (tetőtérbeépítés, toldás, lakásmegosztás stb.). Hány „tisztességes" lakás alakítható ki benne, és hogyan illeszthető be a különböző fejlesztési koncepciókba. Minden egyes megőrzött — gazdaságosan felújítható — épület, amellett, hogy csökkenti a teljes beruházás költségeit, utal a múltra, a történelmi hagyományra, elősegíti a népesség jelentős részének helyben tartását. A meglevő ismeretségek, emberi kapcsolatok a kialakuló új közösség kohéziós magjai lehetnek. — Miben különbözik az önök által elképzelt városnegyed a lakóteleptől? — Számos jogos (és jogtalan) kritika éri paneles lakótelepeinket. Az ajtókilincstől a gyermekjátszóterekig sok mindennel elégedetlenek a lakók és a szakemberek. De leginkább az új városrészek hangulatára, a lakókörnyezetre panaszkodnak. E kritikai megjegyzésekre a leggyakoribb válasz: azért nem lehet szebb és humánusabb lakótelepieket építeni, mert a jelenlegi gazdasági helyzetben nem telik rá. Nálunk gazdagabb országok lakásépítési tapasztalatait elemezve alakult ki bennünk az a meggyőződés, hogy szebb loggiákkal, különböző magasságú épületekkel, igényesebb anyagokkal önmagában nem lehet lényegi változást elérni, mert ezek, amellett, hogy valóban drágábbak, csak felszínes „eredményt" hoznak. Lehet a használók igényeihez jobban közelítő lakást és lakókörnyezetet létrehozni a mai gazdasági és technológiai feltételek mellett is, ha szakítunk az eddigi, rombolással járó gyakorlattal, s megőrizzük egy-egy település naturális, hangulati, szociológiai értékeit — nem szakítjuk meg organikus fejlődését. — Hogyan lehetséges ez? — Három módszert dolgoztunk ki a beavatkozás mértéke és a meglevő értékek megőrzésének formája alapján. Az első, amelyet rehabilitációs módszernek neveztünk el, lényegében megegyezik a „be nem avatkozás tak-28