Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Gáspár Tibor: Harminc éve építünk lakótelepeket

GÁSPÁR TIBOR HARMINC ÉVE ÉPÍTI A lakásépítés területi koncentrálása, a lakótelep-építés az 1940-es évek legvégén kezdődött, és fokozatosan gyorsuló ütemben folyik. Jelenleg az 1949 és 1980 között épült lakótelepeken 200 ezer lakás van Budapesten — ez a teljes lakásállomány 27,5 százaléka —, a város lakóterületének mintegy 10 százalékát foglalják el. Napjainkban minden negyedik budapesti lakos lakótelepen él. A VI. ötéves terv végére a teljes lakásállomány 35 százaléka lesz lakótelepen, s minden harmadik budapesti ott lakik majd. Épített lakások száma: Lakótelepi lakások aránya (százalékban) Időszak összesen lakótelepen Lakótelepi lakások aránya (százalékban) 1949—1960 81 483 23 140 28,4 1961—1970 109 759 53 474 48,7 1971—1980 162 922 123 986 76,1 Összesen: 354 164 200 600 56,6 Az összes lakásszámon belül a lakótelepi lakások részarányának növekedése a VI. ötéves tervben is folytatódik, és 1986-ra előreláthatóan meghaladja a 80 százalékot. Mindez azt bizonyítja, hogy a lakótelepeknek és azok lakásállományának egyre nagyobb a jelentősége a város építészeti arculatának alakításában, és meghatározó szerepe van a lakásviszonyok javításában. Ezért is erősödött a társadalom érdeklődése a lakótelep-építés iránt. Történeti áttekintés Lakótelepeink mintegy 30 éves története lényegében három nagy korszakra osztható, melyek egy-egy 10 éves periódust fognak át. Az 1950-es években a lakótelepek telepítésénél igyekeztek kihasználni a legkisebb járulékos költséggel megvalósítható építési lehetőségeket. Ezért a lakótelepi lakásoknak csak 8 százaléka épült a belső városrészekben és a hozzájuk csatlakozó budai dombvidéken, míg 67 százaléka a belső városrészeket övező térségben és 25 százaléka a peremkerületekben. Egy-egy lakótelep általában 300—800 lakásos volt, viszonylag kis egységet alkotott. Részben ennek, valamint a telepítési területek kiválasztásának köszönhető, hogy többségük jól illeszkedett a történelmileg kialakult környező városrészek jellegéhez, szervesen kiegészítette, továbbfejlesztette azokat. Jellegzetes volt a „keretes" beépítési típus. Az ötvenes évek lakótelepeinek épületei városias módon utcákat, tereket, udvarokat alkottak, magasságuk nem haladta meg a 3—4 szintet, így a külső terek és a belső udvarok léptéke kedvező építészeti karaktert nyert. Az épületek között kialakuló zöldterületek egy-egy kisebb lakossági csoport igényeihez igazodtak, funkciójuk differenciálódott. E lakótelepek viszonylag önálló, zárt egységek voltak, szerkezetük áttekinthető, egyszerű: az utcák többnyire egy-egy főútvonalra vannak felfűzve. Ilyen például a Nagy Lajos király úti lakótelep. A kisebb, néhány száz lakásos együttesekben nem létesültek közintézmények, a nagyobb lakótelepeken viszont az épületek földszintjét használták fel erre a célra. Ennek a korszaknak a végén jelentkezett az a törekvés, hogy a közintézményeket külön épületbe helyezzék. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki a lakásépítésben a típustervezés. Megjelennek a típusszekciók és a típusépületek, bár számottevő iparosított előregyártás még nem volt. Az 1950-es évek lakótelepein felépült lakásoknak több mint 50 százaléka egyszobás. Az akkori budapesti lakásállományban 63 százalékos volt ez az arány, így ez alig változott. Az 1960-as években 30 százalékkal több lakás épült, mint az előző évtizedben, a lakótelepi forma aránya a lakásépítésen belül mintegy 50 százalékra nőtt. A lakótelepi lakások 23 százaléka a központi fekvésű városrészekben, 51 százaléka a belső városrészeket övező térségekben, 26 százaléka a peremkerületekben épült. A lakásépítés volumenének növekedése az egyes lakótelepek dimenzióinak számottevő növekedését hozta magával. Egyegy lakótelepen általában 1000—1500 lakás épült: ez kétszerese az előző évtized átlagának. A legnagyobb a IX. kerületi József Attila-lakótelep. Lakásainak száma: 7200. Az 1960-as évek lakótelepeinek beépítési módját és építészeti arculatát egyre jobban meghatározta a lakástermelés iparosítása. A városépítészeti elvek korábbi elsődlegessége csökkent, a házak blokkos technológiával épültek. S hogy megkönnyítsék az építőipar átállását az új technológiára, típustervek készültek. Az iparosított építési mód ebben a korszakban még nem terjedt ki minden kivitelezői ágazatra (alapozás, közmű, út), úgyhogy még nem járt a beépítésekre nézve meghatározó következményekkel. Ahogyan a legújabb lakótelepeink területfelhasználásában jelentős szerepet játszó egyéb tényezők (közintézmények, zöldterület) sem váltak még a 60-as években a beépítést meghatározóvá. Három épülettípus jellemzi a 60-as évek lakótelepeit: a 4—5 szintes, háromszekciós sávház (észak—déli, illetve kelet—nyugati tájolással) és a kocka-, illetve pontház, amelyik kezdetben A—5 szintes, majd a korszak második felében — a sávházakat megelőzve — 9—10 szintes. A peremkerületi lakótelepeket gyakorta csak két típusból építették. A közintézményeket, üzleteket, gyermekintézményeket stb. a külsőbb fekvésű lakótelepeken a lakótömbök peremére, néha a szomszédos tömbökből kisajátított egy-két telekre telepítették, a központi fekvésű lakótelepeken a lakóépületek által közrefogott önálló épületbe kerültek. A korábbi keretes beépítés építészeti rendszerének megszűnésével a zöldterületek funkciója általában megváltozott. Előkertek, sétányok, udvarok sok esetben csak a szabadon álló épületek „hulladék területein" létesültek. A lakótelepek egy részén a zöldterületek elhanyagolttá, gondozatlanná váltak. Néhány 60-as évekbeli lakótelep—főként a központi fekvésű térségekben — jól illeszkedik környezetéhez, szervesen továbbfejlesztve a hagyományos beépítést. (Például az újpalotai lakótelep.) Számottevően javult a lakások minősége. Az egyszobás lakások aránya 25 százalékra csökkent, s ez a budapesti 60 százalékos átlaggal szemben az egész lakásállomány szobaszám szerinti összetételének javulását eredményezte. A lakások komfortfokozata és felszereltsége javult, ami növelte használati értéküket. Az 1970-es években dinamikusan növekedett a lakótelep-építés: közel kétszer annyi lakás épült, mint az előző két évtizedben. Ez a gyors növekedés szükségszerűen befolyásolta a lakásépítést. Ennek eredményeképpen a lakótelepi lakások közül csak 4 százalék épült a központi fekvésű városrészekben, 40 százalék a belső városrészeket övező térségben, a peremkerületekben pedig már 56 százalék. A lakótelepek még nagyobbak lettek. Az állami lakásépítés keretében létesült lakótelepeken általában 3—5 ezer lakás van. A legnagyobb lakótelepeken 10—15 ezer lakás épült; majdnem annyi, mint egy-egy vidéki középváros lakásszáma. A nagy lakótelepek átlag 5—6 év alatt épültek fel, ez is tükrözi a kivitelező építőipar technológiai fejlesztése területén végbement változásokat. A 70-es évek lakótelepeinek beépítési, építészeti kérdéseit gyakorta a nagypaneles építési mód elterjedéséhez kapcsolják. Nem alaptalanul! A házgyári technológia keretében alakult ki a lakótelepeink karakterét alapvetően meghatározó 10 emeletes sávház. Megjelentek a sokszekciós épületek, sok száz lakással. Növekedett az ún. „szomszédsági egységek" mérete, egy-egy közintézménycsoport kiterjedése és az egybefüggő zöld-és szabad területek nagysága. Meghatározó feladattá vált, hogy helyet teremtsenek egyre több gépkocsinak. Ebben az építési korszakban — főként a növekvő költségek ellensúlyozására — a területek fokozottabb kihasználására törekedtek. így a 10 emeletes lakóépületek tömeges építése ellenére is zsugorodott a zöld- és a szabad területek aránya az 50-es és 60-as évek lakótelepeihez viszonyítva. Eközben a lakásigénylők száma csak lassan csökkent a város lakosságának tartós növekedése, a családok elaprózódása és a belső városrészek korszerűsítésének, felújításának elmaradása miatt. A 70-es években épült lakótelepek beépítési típusainak különbsége most már nem a kisebb épületcsoportok konfigurációjából, hanem a lakótelepek egészét átfogó kompozíciós sajátosságokból adódott. A problémák főként a „nagy" lakótelepeken 2