Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - Gáspár Tibor: Harminc éve építünk lakótelepeket

IK LAKÓTELEPEKET jelentkeztek. Érthetően. Ezeket éppen a lakásszám alapján hasonlították össze a vidéki középvárosokkal, intézményellátottság, központos szerkezet, változatos beépítés szempontjából, s egyértelműen a lakótelepeket marasztalták el. Ugyanakkor bizonyítható, hogy a középvárosok sokrétű intézményhálózata történeti fejlődés során jött létre, amely nem reprodukálható más jellegű építési akció és más gazdasági lehetőségek között. A lakótelepeken létesült lakások minősége tovább javult. Az egyszobás lakások aránya jelentéktelenre csökkent, s ez kedvező volt a fővárosi lakásállomány összetétele szempontjából. Az időszak jellemző lakástípusa a másfél, illetve a kétszobás, amely a több gyermekes családok elhelyezésére nem alkalmas. A lakások komfortszínvonala, felszereltsége tovább emelkedett, az alaprajzi elrendezés változatosabb lett. Az elmúlt 30 év lakótelep-építését áttekintve megállapítható, hogy a szükségszerű utat jártuk be, mellyel szemben nem volt más reális alternatíva. Sürgető társadalmi igény volt a lakásépítés mennyiségének növelése, s ennek kielégítése politikai kérdéssé vált. A műszaki és gazdasági feltételek, ezen belül az építőipar eszközállománya, termelési szerkezete meghatározták az építés módját. A lakótelep-építés mutatkozott legalkalmasabbnak a lakáshiány megszüntetésére. A kritikai megjegyzések összefoglalása A lakótelepek kritikája a 70-es évek első felében bontakozott ki közéletünkben. Hogy miért éppen ekkor, azt két objektív tényező magyarázza. Ebben a korszakban jutottak a lakótelepek meghatározó szerephez a város egészének fejlődésében. Egyre hangsúlyosabb megjelenésük átalakította a város arculatát, esztétikai megjelenését. Ebben a korszakban épültek az első 10—15 ezer lakásos, igazán nagy lakótelepek, ahol összegeződtek és a korábbinál élesebben jutottak felszínre a problémák. Az 1970-es évek második felében a lakótelepek kritikája kiszélesedett. Ez a folyamat napjainkban is tart, egyre több elemet ölel fel, és gyakorta nem csak a tényleges, elkerülhető hibák ellen irányul. A lakótelepeken élő emberek százezreiben távolról sem vetődnek fel olyan élesen, olyan társadalmi méretekben az egyes problémák, mint ahogy ez a „külső" bírálók részéről elhangzik. Ugyanakkor a lakók olyan észrevételeknek is hangot adnak, amelyeket a kívülállók egyáltalán nem vagy csak ritkábban említenek. Az egyik leggyakrabban hangoztatott kritikai megjegyzés, hogy a lakótelepeknek egyetlen funkciója van, a lakófunkció, és kizárólag az ehhez szorosan kapcsolódó alapellátás megoldására törekednek. Mivel a lakótelepeken munkahely nincs, munkaidőben kiürülnek, este pedig benépesülnek. Ez a jelenség Európa csaknem minden nagyvárosában tapasztalható. Az alvóvárosjelleg két tényezőre vezethető vissza. Az első a lakótelep méreteivel függ össze. Történetileg kialakult lakóterületeink nagy része (családiházas városrészek, villanegyedek) végső soron szintén alvóváros jellegű, de ezt mindenütt feloldja a városfejlődés során kialakult, központi funkciókat betöltő üzletutcák és terek közelsége, egyszerű és gyors megközelíthetősége. Érthető, hogy ez a hatás nagyméretű lakótelepeinken nem érvényesül. A másik tényező, hogy lakótelepeinken a nyugdíjasok aránya — ma még — elenyészően csekély, jelenlétük a lakótelepek „nappali" életében nem szembetűnő. Megfigyelhető a régebben épült, többnyire kis lakótelepeken, hogy a lakosság életkorának eltolódásával ez a probléma magától megszűnik. Vannak olyan nézetek is, hogy munkahelyeket kell létesíteni a lakótelepeken. Ennek realitása a közeli években a gazdasági háttér alakulásától, az építtetői igények jelentkezésétől függ. A „humánus, emberi lépték" hiánya döntően az uralkodóvá vált 10 emeletes beépítésből következik az újabb lakótelepek többségében. Kiegészül ez azzal, hogy nincs biztosítva a lakók közvetlen kapcsolata a természettel, annak ellenére, hogy a lakótelepeken igen kiterjedt a zöldterületi hálózat. A zöldterületek rongálása, pusztítása, nemcsak a beépítés jellegének, hanem a társadalmi kontroll hiányának is következménye: a sokszintes épületek lakói nem érzik sajátjuknak az ablakuk alatti parkot, játszóteret, ezek gondozásában, fenntartásában sem vesznek részt. Egyes újabb elméletek és koncepciók kimutatják, hogy jóval alacsonyabb beépítéssel közel azonos laksűrűséget lehet elérni, sőt, a beruházási költségek csökkennek, s az üzemeltetés is gazdaságosabb. Megvalósult példa hiányában korai lenne erről véleményt mondani, de az bizonyos, hogy a kisebb egységekből álló, alacsonyabb beépítéssel kiküszöbölhetők a lépték, a mérték túlzásai. A kérdés eldöntéséhez részletes műszaki-gazdasági elemzésekre van szükség. A már ismert A—5 szintes beépítéseknél a zöldterületek térbeli rendszere sokkal kedvezőbb; kisebb, jól lehatárolt egységek keletkeznek, melyeknek használata, s egyszersmind gondozása és megóvása is jobban megoldható. Gyakran elhangzik, hogy az emberek a lakásokból kilépve, nem találják meg a lakótelepeken a városi élet elevenségét, hangulatát. Ez a probléma is összefügg a lakótelepek beépítési magasságának növekedésével. A magasabb beépítés fellazította a városrészek hagyományos szerkezeti rendszerét, az épületek nagyobb távolságra kerültek egymástól, megszűnt az emberek számára megszokott utca-tér forma. A tervezési gyakorlat az alapfokú ellátás intézményeit gazdaságosan üzemeltethető, nagy egységekben koncentrálta, úgynevezett „egyalternatívás megoldást" alakított ki. Vagyis: a lakosság meghatározott csoportjának egyetlen ABC-áruházat, óvodát vagy iskolát létesített. Márpedig a nagyvárosi élet lényege a több alternatívás kínálat, az, hogy a lakosság ellátását több üzlet és intézmény szolgálja. Ugyanakkor — ahogyan ezt már a 70-es évek lakótelep-építési gyakorlatát összefoglaló értékelésben megjegyeztem — a koncentrált, egy építési periódusban kivitelezett lakótelepeken nem alakulhat ki a sokrétűbb, hosszabb fejlődési folyamat eredményeként létrejövő intézmény- és üzlethálózat. Az a kritikai megállapítás, hogy a lakótelepek „monoton" jellegűek, s hogy az esztétikai értékek csökkennek bennük, lényegében a történetileg kialakult városrészek igen változatos épületállományával való összevetésből ered. Kétségtelen, hogy a lakótelepek képére, esztétikai megjelenésére folytonos, egyhangú ismétlődés jellemző. Ennek oka, hogy a tervezésnél és megvalósításnál nem használtuk ki azokat a lehetőségeket, melyeket az adott építésí technológia — elvileg — magában hordoz. A típusépületek eddig alkalmazott színezésével a problémát nem lehet megoldani. Vitathatatlanul előnyösebb lenne, ha a lakótelepek kisebb egységei más és más tervek alapján készülnének, ezáltal mindegyik egyedi jellegű, a másiktól különböző lenne. A beépítés építészeti értékeit növelné, ha a képző- és iparművészek bekapcsolódnának a tervezés és kivitelezés folyamatába, ha a terek, parkok „bebútorozása" széles körűen és igényesen valósulna meg. A lakótelepek monotóniáját feloldaná az is, ha a szokásos lakóépületek mellett nagyobb számban létesülnének speciális lakásformákat tartalmazó építmények (nyugdíjas- «s garzonház stb.). Az elmúlt 30 év során, a legkülönbözőbb technológiák alkalmazása mellett gyakorta mutatkoztak kivitelezési hibák és hiányosságok, s ezek igen sok bosszúságot okoztak a lakótelepeken élő embereknek. A panaszok túlnyomó többségét, az ún. befejező munkák váltják ki. Ez abból adódik, hogy az év végi „hajrák" során nem lehet betartani a kívánatos technológiai sorrendet, az egyes szakmák nem vigyáznak a másik munkájára. A festés, mázolás, tapétázás, a burkolatok és a szőnyeg- vagy műanyagpadlók minőségi hibái túlnyomórészt ezzel függnek össze. Gyakorta okoz gondot a rossz minőségű szerelvény, a hibásan záródó ajtó, ablak, az elégtelen vagy bizonytalan fűtés stb. Sajnos, előfordulnak építési, épületszerkezeti hibák is, technológiai tévedések, amelyek rossz vagy kellően nem ismert eljárásokból, tervezői hibákból vagy gyakorlatlanságból támadnak: így a repedések, beázások okozta károk, amelyek nehezen hozhatók helyre. Feszültség forrása volt egyes lakótelepeken, hogy az előkészítő munka hibái miatt 3