Budapest, 1982. (20. évfolyam)
1. szám január - Szántó Piroska: A Bowden-zsinór
SZÁNTÓ PIROSKA Félegyházán kukucska-piacnak hívták az ócskapiacot, ahová az égvilágon minden vacakkal ki lehetett ülni és árulni, húrja vesztett tamburától kapcának való zsákdarabig mindent, régi fényképeket, Kossuth Lajos azt üzente szövegét, csorba üveget, régi kalendáriumot, törött nyakú butykost és lyukas szenteltvíztartót. Mindig nagyon szerettem nézegetni a kukucska-piac szürrealista anyaghalmazát, most aztán kiélvezhetem, egész Budapest egy óriási kukucskapiac, csak itt nagyobb a forgalom. Összesűrűsödik a Körút és a nem működő pályaudvarok környékére, kijjebb már egészen más a kép, itt leginkább egy-egy vadállat felhasított teste az a néhány ház, ami részben sértetlen maradt, a kifordult belsejében kutató hátizsákos hangyákkal. Nincs többé kerítés, rendszerint kapu sincs, és az értékek nagyon viszonylagossá váltak. A Vilma királynő úton (Fasor) Milotay könyvtára voltaképpen az utcán hever, mert a villa főfala eltűnt. Néhány katona őgyeleg körülötte, de úgy látszik, nincs kifogásuk ellene, hogy a papírhalmazzá omlott könyvtengerből fölszedjem és olvasni kezdjem ott, állva, a „Lila ákác"-ot, sőt az ellen sem, hogy nem bírva ellenállni a könyv sűrű békehangulatának, a hátizsákomba ne sülylyesszem, szemérmetlenül. Mert, persze, én is hátizsákkal járok, mint egy gyűjtögető életmódot folytató vadember a mélységes dzsungelben, remélve, hátha akad valami. A Nyugati előtt, a hajdani Banánszigeten teherautó áll, ott krumplit osztanak, sajnos, hamar elfogy, mindenki csak egy kilót kaphat, de a hitvány, pinceszagú, foltos és fekélyes krumpli — Ebből az a tanulság — mondta Panni szomorúan —, hogy amit ma megehetsz, ne tedd el holnapra. Még nem tudtuk, hogy ez az utolsó belövés, ami a házunkat éri, s holnapra elesik 3uda is — mi már január tizennyolcadika óta Pest felszabadult romjai között élünk. Mindenesetre ez a belövés keverte össze malterral és zúzta ripityára azt az üveg Planta teát és két, tenyérnyi nagyságú szürke búzadaralepényt, amit másnapra tartalékoltunk, abban a reményben, hogy holnap is lesz nap — bár ezt is csak január tizennyolcadika óta mertük remélni — csaknem egy esztendei tökéletes bizonytalanság után. A mennyezetről szakadt le egy szekérderéknyi darab, mögötte ott feszült szerencsére a betonfödém, a tető nem lyukadt ki. Tüzelőnk még van, ez is égi csoda, tegnap szedtem szét többedmagammal a Duna uszodát, forró vizet reggelizünk, jó az. jobb, mint a hideg víz. Amin felforraljuk, az is egy csoda eredménye — hogyan lesz egy kosztümkabátból kályha. Panni adta el a kosztüm kabátját, nemrégiben, több szál kolbászért, egy vidékről frissen érkezett ismeretlen fiatalembernek, aki megszólította az utcán, és ennivalót ajánlott ruháért — úgy látszik, az vidéken most éppen olyan ritkaság, mint Pesten a kolbász. Egyszerre meg tudnánk enni az egészet, de észnél vagyunk, s két szálat elcserélünk egy kis kályhára— nagyon ócska kis kályha, fűtésre alig jó, de főzni lehet rajta—, a mi lakásunk központi fűtéses, és az valahogy nem működik egy ostromlott városban. Az ostromlott város különben olyan eleven, mint egy költözködő hangyaboly, csak itt nem bábokat hurcolnak az emberek, mint a hangyák, hanem hátizsákot, kézikocsit és koporsót. A koporsó többnyire szekrényből készül, ami rettentő nagy luxus, hiszen a szekrény is tüzelőanyag, ezért a takarékosabbak csak egy szál deszkát húznak a havas rögökön, rajta madzaggal odakötve az, akit eddig nem tudtak a tereken eltemetni — azon a télen fél méter mélyen fagyos volt a föld. óriási kincs — két napra biztosítja az életet. Sokan belefalnak azon nyersen, meg se törlik, az első osztáskor én is beleharapok, isteni jó. — Jól teszi — mondja mellettem egy rendkívül rongyos, villogó szemüveges asszony, óriási koszorúba font haja alatt egészen pici az arca, a rongyait meg egy isten tudja hogyan megmaradt rózsaszínű antilop öv fogja össze —, így táplálóbb. Fagyos ugyanis, s ha melegre kerül, kiolvad belőle az enzim. — Vegyész? — kérdezem tele szájjal. — Biológus — mondja az asszony —, viszontlátásra. Állítólag holnap is jön néhány vagon, most mondták, ott, elöl. A Jókai utca egyik szakaszát Csallóköznek becézik, itt autóalkatrész-gyárak és -üzletek sorakoznak, hat-nyolc hatalmas üzlethelyiség, raktárak. Errefelé kell menni abba a hodályba is, ahol a Művészek és írók Szakszervezete minden délben ad jegyre egy tányér borsólevest zsizsikkel. Nóráék üzlete is itt volt, míg el nem vitték őket Bergen-Belsenbe. Nem hallgattak ránk, azaz Tauber Blankára, aki leadta nekem a drótot. Tauber Blanka kicsi, gömbölyű, tehetséges kolléganő, együtt dolgozott velem a Szocialista Képzőművész Csoportban. Március tizenkilencedikén szállták meg Budapestet a németek, Blanka másnap jött fel, rohant, engem meg sem várt, Pannival beszélt: — Piri azonnal menjen illegalitásba, ne hallgassatok senkire, én végigcsináltam ezt Szlovákiában. Most rendelkezések jönnek, de azokat hamarosan visszavonják, vagy 8