Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Szántó Piroska: A Bowden-zsinór

megváltoztatják. Semmi nem számít. Mindent elvesznek és mindenkit elhurcolnak, a fontos vagy gazdag embereket elsőnek, aztán a kommunistákat. A zsidókat is persze. Pirit elviszik és megölik, ha nem bújik el. Szóljatok mindenkinek, akit el tudtok érni. — Szóljak Nóráéknak? — kérdezi tőlem Panni, mikor már indulóban vagyok a búvóhelyemre — én szólok, de úgysem hallgatnak rám, tudom. Hogy nem hallgattak rá? Hát nem. A Thököly úti kétemeletes villában nem olyan emberek éltek, akiknek számít az, hogy mit mond olyan kétes egzisztencia, mint egy állástalan tanárnő, akinek a férje festő, ha éppen nem hívták be katonának, a húga ugyancsak festő, börtönben is ült mint kommunista. A testvérének volt képe kölcsönkérni pénzt tőlük ügyvédre, mikor a húgát letartóztatták, igaz, hogy nem adtak neki, hogyisne, hogy máskor is kérjenek. Nem elég, hogy minden hónap első hétfőjén meghívták őket vacsorára egyetemista korukban, jól eshetett nekik a menza után, nem szabad elkényeztetni az ilyen népséget, ha százszor közeli rokonok is — unokatestvérek. — „Hogy mi elbújjunk? Hamis papírokkal éljünk, mint a bűnözők? Hát ilyesmi csak nektek jut az eszetekbe! Ha az ember betartja a törvényes rendelkezéseket, semmi baj nem érheti, ezt már megtanulhattátok volna. Legföljebb kineveznek a gyárba egy német ellenőrt, autóalkatrészre mindig szükség van, majd hadiüzemnek nyilvánítják, annak az igazgatóját és családját nem bánthatják. Persze egész más, aki kommunista, mint a húgod — mert ezek keverik rossz hírbe a tisztességes dolgozó polgárokat! — ezt igazán nem hittem volna rólad, Anna! Hamis papírok!" És betartották a németek rendeleteit, az utolsó pontig, mindent. Rengeteg ékszert és pénzt szolgáltattak be nekik, rajtunk a tízezred része is segített volna, de nem adtak, eszükbe sem jutott, és hiába is kértünk. Nem ismerték a szegénység törvényét, de a hatalomét, azt igen. Egy hónap múlva elvitték őket. De hiszen azóta már haza is kerülhettek, ha életben maradtak. A teljes háztömböt elfoglaló üzlet sértetlennek látszik, mindenesetre belövést nem kapott, ablak persze nincs, kapu sincs — azaz — de hiszen ez nyitva van! Nyitva van, és teherautók állnak előtte. Ahogy közelebb kerülök, látom, hogy katonák jönnek-mennek ki-be, és csomagokat raknak fel a teherautóra, már az utolsókat viszik, a helyiségek üresek, besétálok, három nagy teremben már egy lélek sincs, de ami még nagyobb baj, polcok sincsenek — lehet, hogy nem is voltak, nem sokat jártam én itt azelőtt —, pedig azokból vittem volna tüzelőnek. De most megnyílik egy ajtó, keskeny helyiség látszik mögötte, biciklik vannak benne. Hű de jó volna egy! Még semmi jármű nincs a városban, csak katonai dzsipek és teherautók — állítólag májusban indul az első villamos. A biciklik most mozogni kezdenek, katonák ülnek rajtuk, és karikázva vezet mindegyik még egyet, némelyik kettőt is, mint egy vezetéklovat. — Adjál egyet — nyújtom ki a kezemet az ostromlott városban élő asszonyok megszokott mozdulatával, de a katona oda se figyel. Csak a negyedik, aki az utolsó két biciklit vezeti, áll meg, és sebes szóáradatba kezd. Már egy kicsit rám ragadt az orosz, értem is, hogy sajnálja, nem adhat, nem az övé, de az enyém sem, a háború még folyik, most mennek a seregek Nyugat felé, minden járműre szükség van, hát nem akarom, hogy „Gitler kaput" legyen? Nohát! Kotorászik a zsebében, előszed egy darab dohányporos sárga cukordarabot, a kezembe nyomja, vállon vereget, jól van kisfiam, mondja — érdekes már másodszor néznek fiúnak ebben a füles sapkában és a százéves tréningnadrágomban — azután egyedül maradok kedves rokonaim színüres üzletében. De mégsem színüres. Az összetört mosdóhelyiség sarkában egy hatalmas tekercs fekete, gumiszerű valami fekszik, olyan, mint egy vékony öntözőcső, karikába kötve. Mindenesetre berakom a hátizsákomba, nehéz, mint a só. De anyag, és ez a négy háborús év megtanított rá, hogy minden anyag kincs. Sajnos nem lehet megenni. Az élet azért folyik, és lassan rendeződni is kezd, már amennyire. Nincs az az orosz katona, aki ne adna egy darab négyszögletes furcsa, puha, barna kenyérdarabot, ha lerajzolom. Beszél, beszél, nem tudom pontosan mit akar, de ha előszedem a vázlatkönyvemet — mindig a hátizsákomban van —, és azt mondom: ülj le — azonnal leül, a sapkáját egyenesre húzza, a két kezét a térdére teszi, és ül, mint a fényképésznél. Sajnos a rajzot négyrét hajtva teszi a mellzsebébe, s közli, hogy elküldi a feleségének vagy a mamájának. Szépen megköszöni, és ad kenyeret, egyik egy kis stanicli porcukrot is, ketten bámuljuk a csodát Pannival, és még a szétszedett zacskót is kinyaljuk. Borzasztó lassan jön a tavasz, de jön. És lassan jönnek már az eltűntek is, vagy hír jön róluk, s a hír nem mindig igaz. Biró Ivánka eltűnt Borban, pedig még tizennyolc éves sincs — sírja a testvére. Aztán, egy estébe hajló tél végi délutánon, német katonaköpenyben egy szőke szakállas, cérnavékony idegen áll meg az ajtóban: — Nem tudom, hol lakik Anny, alhatok nálatok? — És már alszik is a padlón Ivánka, de előbb megosztja velünk azt a „dörgeműze" nevű iszonyatos német konzervet, ami az egyetlen földi vagyona. Radnóti verseit hárman is hozzák, de róla magáról csak annyit tudnak, hogy sikerült bejutnia a Borból hazainduló első csoportba, de hol van? A második csoportból már néhányan megjöttek. Donáth Gyurka megfagyott a Donnál. Pista, hála istennek, megvan. A szülei is. Kutni Marika is, akit nemsokára feleségül vesz. A bátyámat, Gyurit, Balfon látták utoljára, tífusz után volt, már nem igen tudott járni. Az Oktogonon igyekszem kikerülni egy felém rohanó katonát, de elkap és zokogva csókolni kezd. Pof Iák Oszi, kollégám, barátom és elvtársam. A félegyházi családomból senki nem élte túl a haláltábort. A nagyanyám — hetvennyolc éves — még kiért. Ott ölték meg. A nagynéném megőrült a vagonban. A nagybátyámat már Kecskeméten agyonlőtték. Panni boldog — Korniss fogságba esett, de ő addig lótott-futott Ponciustól Pilátusig, míg kikaparta. Néger csontváz jelent meg az ajtóban egy szép napon, ő volt, s azóta ágyban fekszik, és ennivaló kellene neki. Neki is. Hátha most segítenének Nórikáék? Úgy hírlik, hazajöttek, talán ott megtanulták, hol lakik az Isten. Most már rendben lehetnek, volt másik lerakata is a gyáruknak, mindannyian megvannak, a villa sértetlen maradt — próbáljuk meg, nekiindulunk Pannival a végtelen messzeségben levő Thököly útnak. Úristen, micsoda pompa, kényelem és gazdagság! Az ablakokon üveg, mind a két emelet ép, a konyhában tűzhely, amin bableves fő, és kolbászdarabokat vet fel a bugyogó lé, be kell rúgni a szagától. Igaz, hogy nincs cselédje Nórának, ő maga főz, szép kék kötény van előtte, mindenütt tisztaság és rend, sértetlen edények a polcokon, dobozok és üvegek, egy rég elsüllyedt világból maradt szabályos konyha. Nem üdvözölnek túlságos nagy lelkesedéssel, most Pali, Nóra férje is bekukkant egy percre — hál Istennek megvagytok, én megyek is fel Károlyékhoz—, tény, hogy elég hitvány a felszerelésünk, és ez a hosszú út a Visegrádi utcától a Thököly útig nagyon el is fá-9