Budapest, 1982. (20. évfolyam)
2. szám február - Szakolczay Lajos: „Az idén nem mentem sehová” Beszélgetés Korniss Dezsővel
rész tetszik s talán egy kicsit haza is beszélek: hetven évnek kellett eltelni ahhoz, hogy újra budai lakos lehessek. (Körülbelül 3 éves koromig laktunk az Úri utcában, akkor apám tönkrement, s a család „vándorbotra" jutott.) Az az igazság, Budapest messziről talán szebb is, mint közelről: érdekes, izgalmas. Jó építeszek — sajnos, kevés van belőlük —, még a panelrengetegből is esztétikus lakótelepet, (otthont) tudnának varázsolni. — Beszélj valamennyit a művészetedről is! Többen írták (Kállai Ernő, Kassák Lajos), hogy képeid kapcsolatba hozhatók a zenével. Dehát ez sok festőről elmondható. Talán még azokról is, akik botfülűek, és sohasem hallgattak zenét. Fontosnak tartod-e, hogy — hacsak nem olyan tisztelgő művekről van szó, mint a Tücsöklakodalom — hang és szín ,, megegyezzék?" — Nincs zene és képzőművészet között ilyen közvetlen kapcsolat. Nem létezik. Hangot „képpé" sohasem lehet áttenni vagy jemásolni. Van egy bizonyos érzés, amit az ember így vagy úgy megpróbál — például nálam a fekete-vörös ellentéte dominál: ez az archaizmus megtalálható a régi erdélyi népművészetben —, de Bartók és Kodály, egyszóval a zene más. Valamire inspirálhat, élményt adhat, de a képzőművésznek saját forma- és színvilágában kell gondolkodnia. — Jugoszláviában, ha jól tudom, Király Ernő vezetésével azt vizsgálták egy kísérletben, hogy bizonyos zenei hangok milyen formavilágot hívnak elő. — Ilyen kísérletet lehet végezni, de semmi értelme. A képzőművészet és a zene csak annyiban közös, hogy egyik sem fogalmazható meg verbálisan. Minden művészet a saját „nyelvén" beszél. A képzőművész nem szavakkal fejezi ki magát; sokkal fontosabb, „ősibb" dologgal: a képpel. Előbb tudtunk rajzolni, mint beszélni. Én például tökéletesen érzem a színt, a vonalat, a kompozíciót, de ha beszélnem kell róla, már keresgélek: hogyan is közelíthetném meg a szavakban megközelíthetetlent. — Gyakran mondják: Bartók és a nép. Nemsokára újabb centenárium lesz, a száz év előtt született Kodály Zoltáné. — Kodályról elég régóta nagy hallgatás van: én annak idején egyformán figyeltem mindkettőjük zenéjét. Kodálynak az a legnagyobb tette, hogy — maga is mondta — megtanította énekelni a nemzetet. Olyasvalamit teremtett, amit más nem csinált a világon. Nem véletlen, hogy rendszerét világrészek vették át. — Kiket kedvelsz a kortárs magyar képzőművészetből? — Élő festőkről van szó? — Mindegy. — Elsősorban Egry Józsefet szeretem. Más, mint a többi. Olyan képvilágot hozott létre, nehéz körülmények között. amit csak nálunk lehetett megcsinálni. — A Nemzeti Galéria Bartókkiállításán mégsincs egyetlen Egry-kép sem. Talán nem volt kötődése Bartókhoz? — Egryben hasonló panteizmus volt, mint Bartókban, s éppen ez a nagy természetimádat benne a csodálatos. — Ezért költözött le Badacsonyba? — Természetesen. Jómagam is nagyon jól ismertem, rendkívül egyszerű — félig-meddig paraszti — figura volt. De amit csinált, az tényleg egyedülálló. És nem törődnek vele. Most már egyáltalán nem. Igaz, hogy sok képe tönkrement, mert az anyaghoz későn kezdett érteni. — Az idő ette meg a képeket? — Az anyag „rosszasága" ette meg sajátmagát. Ő a képeibe belekalkulálta a papír fehérségét, is, a fiumei félfamentes papír azonban később megbarnult. A híres Balatoni fényeket én még a Tamás Galériában láttam: a fehér papíron a fehér olajfesték, a fehér papíron a fehér pasztell csodálatos volt. Fantasztikus. Na de mikor a fehér papír elkezdett barnulni, a fény is mintha eltűnt volna. Később ő is rájött erre, és finom angol papírokat használt. — És még kiket szeretsz? — Szinyei Merse volt az első jó és igazi nagy festőnk. Utána Rippl-Rónai. — A mestereid, Csók István és Vaszary? — Csók meg Vaszary volt a főiskolán a legmodernebb; Rudnayhoz mentem volna vagy Rétihez? Mestereim: Csók és Vaszary kijártak Párizsba, s így nem volt idegen tőlük munkáimnak szelleme. S a legfőbb: hagytak dolgozni. Ha Vaszary például meglátta valamelyik rajzomat, azonnal az absztrakcióról kezdett beszélni és korrigált, tehát tudott nyújtani valamit. — Hogyan kerültél hozzájuk? — A rajzaim alapján vettek fel a Főiskolára, illetve Csók vett föl, de ők ketten jóbarátok voltak — hol az egyik volt külföldön, hol a másik —, így felváltva korrigáltak. Ezért mondom mindkettőt mesteremnek. — Közösségi ember vagy? Tudom: a művész a legnagyobb magányos. De te már korán, amikor Hollandiából hazajöttél, bekapcsolódtál Kassák mozgalmába. .. — Lényegében közösségi ember vagyok, szeretek is, tudok is másokkal dolgozni. De nem úgy, hogy minduntalan beleszólunk egymás munkáiba. — Egyik-másik barátod Titusznak szólít. Honnan ez a név? — Az első feleségemnek nem tetszett a Dezső — valamelyik rokonát hívták így, akit utált —, s ahogyan szokták kereséskor, ráböktek a Bibliára. S éppen „ez jött ki" első névnek. így mindhárom nevem latin: a Korniss az unikornisból kopott le, szóval egyszarvú ló, a Dezső a Desideriusból eredt. — Egyik kritikusod. Hegyi Loránd írja: „Az Illuminációk múltat és jövőt, tapasztaltat és elképzeltet, átéltet és álmodottat felölelő sorozatát néhány olyan lap zárja, melyeken egy félelmetes, elembertelenedett szupertechnicista világ vizíója jelenik meg." Szerinted is tükröződnek képeiden a civilizáció ártalmai? — Nézd, az utóbbi időben saját magamon érzem ezeknek a kárát — ezektől vagyok beteg. Ezért kellett ide menekülnöm, újból vissza a „természetbe". A Molnár utcában még volt valamennyi oxigén, de a szomszéd Váci utcában már semmi. Kék gáz van, kék, le lehet fotózni a színét. Autó autó hátán, füst, korom, tülekedés. — Mi lesz az emberrel? Tud-e segíteni saját magán? — Nem tudom. Az emberiség vagy átalakul, vagy kipusztul. Harmadik út nincs. Szakolczay Lajos 26
