Budapest, 1982. (20. évfolyam)
2. szám február - Szakolczay Lajos: „Az idén nem mentem sehová” Beszélgetés Korniss Dezsővel
vagyok. Itt, a lakásban élek. Tavaly télen éppen a születésnapomon lettem rosszul, Németh Lajos az ölében vitt haza, illetve egy taxit kerítettek. Pedig csak pár lépésre voltunk a régi lakásomtól, a Molnár utcától. . . Orvost is hívtak, de az orvos nem tudott semmit. Mi történt velem, mitől lettem rosszul?. . Senki sem tudott semmit. — Nem idegfáradtság? — Nem hiszem. Egyszerűen elvesztettem az eszméletemet és összecsuklottam. Utána is próbáltak mindenfélét, az egyik azt mondta, hogy infarktus volt, al másik, hogy nem, a harmadik: ehet, hogy lement a vércukrom. Mondtak mindenfélét, de nem tudták megállapítani a bajomat. — Budapesthez kötődsz-e? Falusi fiúból — kicsiny gyermekkorodban sokat visszajártál Erdélybe — végül is városlakó lettél. — Fura dolog ez. Én tulajdonképpen sem falusi, sem városi nem voltam. Nagyon sokat jártam ugyan falura — és szerettem is—, de a gyermekkoromat jobbára Kőbányán töltöttem. A Százados úton laktunk, szoba-konyhában. Nem messze az MTK-pálya, a Gumigyár és a MÁV-telep. Szemben kaszárnyák voltak, s kissé távolabb búzaföld, krumpliföld, rozsföld és erdő. De ez sem falu, sem város. Nagyon nehéz meghatározni, mi is volt igazából. Még azt sem mondhatom: periféria, mert gyárak is voltak a közelben. — És mégis, akkoriban préri. .. — Préri. De hamar elkerültünk onnan: először Kispestre, majd Erzsébetre. Ott elég sokáig laktunk, vagy húsz-huszonöt évig. Ott jártam gimnáziumba, naponta onnan utazgattam be a Képzőművészeti Főiskolára. — Mikor kerültetek a Százados úti lakótelepre? —- 1910 körül. Vagy inkább 1911-ben. — És előtte.. . — Az egész család ágyra járt. Persze csak azután, hogy reggel nyolctól este nyolcig, télben, fagyban, kint császkáltunk az utcán. Apám valahol borítékokat címezett, minden vállalkozásába belebukott— s így került a kegyelem kenyér —, anyám pedig két kicsiny gyermekkel rótta a reménytelen utcákat. Engem a karján vitt, bátyámat kézenfogva vezette. Valójában étlen-szomjan „sétáltunk". Az lett a vége, hogy a bátyám diftériát kapott — tőlem! — és meghalt, én pedig megmaradtam. Nemsokára, sajnos, már testvérem nélkül, az említett lakótelepre költöztünk. — És később? — Pesterzsébetről Szentendrére, majd 1947-ben Budapestre. Akkor nősültem meg másodszor. Először a Visegrádi utcában laktunk, onnan a Molnár utcába költöztünk. Ez volt az az időszak amikor tulajdonképpen megszerettem Budapestet. A hatvani kiállítás (1977) Rezeda 9 című anyaga ennek a rögzítésével kezdődik; van benne néhány montázs: Egy városrész múltjából. Pestről filmet is szerettem volna csinálni. — Miért nem készült el? — Nehéz erről beszélni; társam, aki alkalmazkodóbb figura lévén, a „hivatalos" ügyeket intézte — én csak „résztvevő" voltam — gyorsan akart pénzt keresni. — Képzőművészeti film lett volna? — Nem kimondottan. Budapestről egy film. Épp ez lett volna benne az érdekes, ahogy a régi Budapest föltámad. Mindenhonnan, folyóiratokból, a Kiscelli Múzeumból szedtem össze anyagot. Nekem nem volt pénzem arra, hogy fotografáljak. Az összegyűjtött anyagokból montázsokat csináltam, sőt a színtelen anyagokat átszíneztem, hogy úgy mondjam: manipuláltam velük. Animáltam már magát a fotókat is, különböző fényképeket kevertem, ragasztottam össze, s az így készült montázsok, kollázsok szerepeltek volna a filmben. Ezekből később párat ki is állítottam, mint mondtam már, némelyikük a Rezeda 9 című anyagban is szerepelt. — Sok helyen megfordultál, egészen fiatal korodban Hollandiában s később Párizsban is. Tehát ismered a külföldi nagyvárosokat, jópár világvárost. Mondj valamit városélményedről! — Amikor először jöttem haza Párizsból, azt volt az érzésem, Budapest nagyon csendes, nagyon tiszta; azt is mondhatnám: egy kicsikét vidékies városnak tűnt. Hollandiával szemben már nem éreztem vidékiesnek, tisztábbnak sem. Évtizedek alatt nagyot változott a város képe: Budapest megszépült. Nekem különösen a budai 25
