Budapest, 1982. (20. évfolyam)
2. szám február - Keresztury Dezső: Megszöktettük Pais tanár urat
KERESZTURY DEZSŐ /s^sÁ r/s* e/y/p/et^ rs ^/O/mzs* /6/vr/ Megszöktettük Pais tanár urat Emma asszony halála után Kodály Zoltán is gyakran volt ott azokon a vasárnap esti öreg-legény vacsorákon, amelyeket feleségem idős, magányos barátaink számára rendezett. Ezeknek a szűk körű találkozásoknak főalakja Pais Dezső volt, a kiváló nyelvész, s még kiválóbb csevegő. A beszélgetésekben Kodály is a szokásosnál oldottabban vett részt; megmegcsillogtatta fanyarkás humorát. Egyszer, amikor már az egész ország tele volt várható új házasságának hírével, s amikor feleségem még körömszakadtáig kitartott meggyőződése mellett, hogy „Kodály aztán soha!" — megkérdeztem tőle, van-e valami alapja a híreknek. Szokott tűnődő csettintése után ennyit mondott: „Jelölt, mármint önjelölt volna sereggel" — s már azt kérdezte: „Mi újság a kertben?" Egyikük sem volt kint addig nálunk soha. Kodály szeretett kertben élni; Pais tanár úr nem. Akkoriban már csak négy támaszpont körül folyt élete: Kosztolányi téri lakása, a Bölcsészkar, a mi lakásunk meg az Erzsébet étterem volt kizárólagos tartózkodási helye. Ez adhatta az ötletet, hogy egyszer raboljuk el, s vigyük ki a kertbe. Ott terül el a Kelenvölgy fölött, a Budafok és a Kamaraerdő közti lankán, az egy ideig igen népszerű Panoráma vendéglő mellett. Találkozót beszéltünk meg Pais tanár úrral akkori hivatali helyiségemben, a Múzeum utcában. Mikor megmondtam neki, hogy a ház elé érkezett Kodály Zoltán kocsija, amely majd tovább visz bennünket, némi gyanakvással ugyan, de velem tartott. Beszálltunk a hatalmas fekete gépkocsiba; én a sofőr mellé, hogy átvegyem a kalauz szerepét, miközben ők hátul beszélgetésbe mélyedtek. A kelenvölgyi villamosmegállótól igen rossz és szűk út vezet föl hozzánk; egyszerűbb volt a Panorámához irányítanom a kocsit. Fölsuhantunk az akkor még arra vezető balatoni úton, s a budaörsi tűkanyar után megálltunk ott, ahol az út eléri az érdi fönnsíkot. A Panoráma előtt voltunk, s Pais tanár úr most már tudta, hogy elraboltuk. Gyönyörködött egy ideig a tágas kilátásban; aztán kérdő pillantást vetett rám: — „És most?" — „Most leereszkedhetünk a völgy derekáig. Két lehetőségünk van. Vagy a hoszszadalmas, kicsit csúszós szerpentin-gyalogösvényt választjuk, vagy végigmegyünk itt, a dombélen, átkelünk a mi kerítésünkön, s leereszkedünk a meredek kertoldalba épített lépcsőkön." — Kodály habozás nélkül az utóbbi megoldást választotta. Pais tanár úr csatlakozott; én átvettem a vezetést. A terület — amelyen ma már legalább tíz épület áll megfelelő kerítésekkel — akkor még szinte senkiföldje volt, csak a mi kertünk fölső szélét határolta egy meglehetősen vad bozót, amelynek útvesztőiben Kodály sasszeme azonnal fölfedezte a mezei szerelmesek búvóhelyeit. Egyes merészebb fészekkeresők egészen a mi kertünkig, sőt, bele is utat törtek; a drótkerítést is annyira járhatóvá tették, hogy éppen csak egy kötésig érő vastag dróthuzalon kellett átlépnünk, s már bent is voltunk a lépcsőzetet fönt lezáró kis teraszon. Kodály elhárította a segítséget, Pais tanár úr is éppen csak hogy megérintette tenyeremet, már át is szökellt az akadályon. Megindultunk lefelé az akkor már hetven körül járó, de karcsú és rugalmas öregurakkal. Többször is megismételtem a lent várakozó feleségemnek szánt füttyjelet. Csodálkozva állt a ház előtt: „Én lentről vártalak benneteket!" — „Féltettem a nagy kocsit" — feleltem— „És magatokat nem?" Kodály kihúzta magát: — „Tudhatná, hogy szenvedélyes alpinista voltam!" Aztán uzsonna következett friss szamóca-bóléval, teával, Jókedvűek voltunk. Pais tanár úr mellényre vetkőzve végigszagolta feleségem minden virágát. Ez volt élete utolsó évtizedeiben az egyetlen kirándulás, amelyen részt vett, s amelyre mindig derűsen emlékezett vissza. Keresztury Dezsőné, Pais Dezső és Kodály Zoltán 23
