Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Elhullunk az italfronton?

SEREGI LÁSZLÓ Elhullunk az ítalfronton? Beszélgetés Fekete Jánossal, az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság szociális szervezőjével — Hogyan lesz valakiből az „antialkoholista mozgalom" egyik irányítója? — Kinevezik. — Engem inkább az érdekelne, miért éppen önre esett a választás? Ismerték mint jó útra tért, pandúrrá vált egykori rablót, vagy hírhedt volt megvesztegethetetlen absztinenciájáról? — Sosem kedveltem különösebben az alkoholt, de azt azért nem merném kijelenteni, hogy megvetem. Alkalomadtán szívesen megiszom egy pohár sört vagy egy deci bort. A mértéket azonban nem lépem túl. Legalábbis az utóbbi évtizedekben nem. Azelőtt, még műszerészként, a világ legtermészetesebb dolgának tartottam magam is, hogy a segédlevelet frissiben megszerzett ipari tanulókat úgy berúgattuk, hogy olyasfajtán néztek ki, mint az a bizonyos albán szamár. Aztán, ahogy benőtt a fejem lágya, hirtelen szégyellni kezdtem magam. Rájöttem, hogy enyhén szólva undorító, amit műveltem, műveltünk. — Most meg önszántából bűnhődik a régi esetekért? Szerintem erre semmi szükség. Ha nyers akarok lenni, fogalmazhatnék úgy is: minek ez a képmutatás? Hiszen nálunk mindenki iszik. Az is rákényszerül, aki csakugyan nem szereti az alkoholt. Mert ez a szokás. Ha boldogulni, érvényesülni akar, muszáj alkalmazkodnia. Máskülönben kinézik. Már csak azért sem hiszem, hogy az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság eredményes munkát végezhet. Egyáltalán, mi a céljuk? A teljes absztinencia? — Erről szó sincs. Tiltással nem lehet elérni semmit. Az emberekből dacreakciót vált ki a merev elutasítás. S éppen ezért ennyiben rossz a mi bizottságunk elnevezése, de egyelőre nincs jobb ötletünk. Annál is inkább, mert nem ezen áll vagy bukik tevékenységünk sikere. A mi célunk a meggyőzés. S ami ezzel együtt jár: hogy visszaszorítsuk a vészesen emelkedő fogyasztást, megértessük az italozó életmódot folytatókkal, hogy az alkohol nem old meg semmit, a gyakori és kiadós poharazgatással elsősorban önmagukat teszik tönkre, a családjukról nem is beszélve. Bizottságunkat húsz évvel ezelőtt hozta létre a kormány, hogy tárcaközi szervként hangolja össze a tennivalókat, s irányítsa a feladatok végrehajtását. Elnökünkké a mindenkori egészségügyi minisztert, titkárunkká a Vöröskereszt mindenkori főtitkárát nevezte ki. És ebből adódik gondunk is. Mivel bizottságunk a Vöröskereszt székházában működik, s az ő levélpapírjukat használjuk, az a téves nézet kapott lábra, hogy az AEOB csupán egyik munkabizottsága a Vöröskeresztnek. — És ez miért baj? — Nagyra becsülöm a Vöröskereszt tevékenységét, meggyőződésem, hogy aktivistái sokat tesznek az emberiség érdekében humanitárius célokért, de hát — hogyan is fogalmazzak? — az csak egy társadalmi szervezet. Vagyis nincs a kezében végrehajtó hatalom. Senkit sem utasíthat egy-egy feladat elvégzésére, és senkit nem vonhat felelősségre, amiért elhanyagolta a kötelezettségét. A Minisztertanács június-Kajári Tibor karikatúrái ban tárgyalta legutóbb a hazai alkoholizmus helyzetét, s az ülésről kiadott kommünikében állást foglalt amellett, hogy ez így valóban nem mehet tovább. A bizottságunkat nem azért hívták életre, hogy legyen egy újabb gittegylet. A fő ok: mind nagyobb méreteket ölt az alkoholizmus. Csak az elmúlt húsz évben megkétszereződött az egy főre jutó fogyasztás. — Ha jól tudom, éppen húsz éve alakult meg az AEOB! Gratulációra, vállveregetésre aligha számíthatnak. — Már annak is örülnék, ha alaposan megszidnának ben nünket. Ebből ugyanis kiderülne, hogy valahol azért figyelemmel kísérik, hogy mit teszünk, mit nem. Mintha ez a kérdés csak egy lenne a sok megoldhatatlan között. — Nem festi túl sötétre a képet? — Sajnos, nem. Jelenleg a világranglista hatodik helyén állunk, a korábbi tizennegyedikkel szemben. Vagyis: évi átlagban fejenként 12 litert iszunk tiszta szeszben számítva. A közhiedelemmel szemben immár nem vagyunk borivó nemzet, hiszen a 12 literből csaknem 5 liter a snapsz. S hogy ez milyen rombolásra képes az emberi szervezetben? Elég, ha annyit mondok: rohamosan megnőtt azoknak az elmebetegeknek a száma, akik kifejezetten az alkoholnak köszönhetik a delíriumukat. Azt sem hallgathatom el, hogy a néhány, nálunk többet ivó országban már stagnál a fogyasztás, mert felismerték, hogy csak határozott, szervezett intézkedésekkel kerülhető el a katasztrófa. — A felismerésig mi is eljutottunk. Bizonyság rá az AEOB léte. Az megint más lapra tartozik, hogy a bizottság tevékenységéről sok jó aligha mondható el. Legalábbis a statisztikák ismeretében. Ha nem vagyok indiszkrét: valójában mit csináltak ez alatt a két évtized alatt? — Nem vitás, a látszat ellenünk szól. Mintha csak üldögéltünk volna foteljeinkben, és párás szemekkel arra kértük volna a Mindenhatót, hogy óvja meg az embereket a pusztulástól. Ennél azért többet tettünk. A bizottságnak köszönhető például, hogy pontos adataink vannak a fogyasztásról, nem kell megbízhatatlan sejtésekre, becslésekre hagyatkoznunk. Sikerült megnyerni az ügynek számos, a maga területén kiemelkedő szakembert, s segítségükkel kazalba gyűjthettük a jelenséget befolyásoló tényezőket. Az intézkedések nyomán 11