Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Elhullunk az italfronton?

az utóbbi öt évben valamelyest lelassult a fogyasztás növekedési üteme, s ez akkor is eredmény, ha tudva tudjuk, hogy a dolgok ilyen irányú alakulásában közrejátszott az árak emelése. — Az imént azt mondta, hogy feltárták a kiváltó okokat. Módfelett érdekelne, miért iszunk annyit? Bevallom, magam afelé hajlok, hogy a jelenség hátterében a növekvő társadalmi feszültségek húzódnak meg. Elhamarkodott a véleményem? — Vizsgálódásaink során megállapítottuk, hogy hazánkban — akárcsak szerte a világon — többféle alkoholizmus van. Ennek megfelelően alkoholizmusról beszélhetünk, mivel így jobban ki tudjuk fejezni a dolog lényegét. Számon tartunk például jóléti alkoholizmust. Vagyis emelkedett az életszínvonal, az emberek általában megengedhetik maguknak, hogy márkás italokat vásároljanak, anélkül, hogy másnap éhkoppon marad nának. De nem felejthetjük el, hogy elvétve létezik még nálunk nyomoralkoholizmus is. Sajnos, nap nap után tapasztaljuk, hogy a vásárcsarnokban két sor a legnépesebb. Az egyik a libamájat, a másik a csontot árusító standhoz vezet. Az anyagiak így játszanak szerepet: egyre nő az állampolgárok jövedelme közötti különbség. S a negatív élményeket mindenki másképp dolgozza föl. Mind népesebb azoknak a tábora, akik — elfordulván a hétköznapi valóságtól — italba ölik gondjaikat, feszültségüket. — Kemény szavak. — Mi csináljak? Kemény maga a valóság is. Egyébként nem árt megnézni, kik válnak alkoholistává? Mert ugyancsak színes a paletta. — Közbevetőleg: azt sem árt tisztázni, ki az alkoholista? Mi a helyzet például velem, aki, mi tagadás, társaságban szívesen kortyolgatok a szürkebarátból. — Jogos a közbevetés, mert eddig még ritkán találkoztam olyannal, aki kijelentette volna, hogy ő bizony nagy piás. Holott nélküle ki se nyitották a kocsmát. Alkoholistának általában azt nevezzük, aki magának vagy környezetének árt italozásával. Nehéz ennek mértékét pontosan meghatározni. Mondjuk, aki napi rendszerességgel megiszik másfél deci tiszta szeszt. Ez hozzávetőlegesen három deci pálinkának, hat korsó sörnek, egy- másfél liter bornak felel meg. Persze, nem vagyunk egyformák. Van, aki ettől a mennyiségtől éppen csak spicces lesz, a másik meg az árokba dől. A lényeg azonban mit sem változik: károsodik a szervezet. Főként a májat és az idegrendszertviseli meg az erős öntözés. Jelenleg 500 ezer tagot számlál a háromdecisek klubja. Megdöbbentő adat, s gondolkodásra késztető: meddig lehet ezt büntetlenül csinálni? Annál is inkább, mert fiatalodik a mezőny. Manapság egyáltalán nem ritka a huszonéves, úgynevezett szenvedélybeteg. Sokuknál szinte visszafordíthatatlan a folyamat, annyira megszokták a narkotikumot, hogy csak feltöltve, italosan képesek remegés nélkül egyenesen járni. Nincs elszomorítóbb látvány, mint a részeg gyerekember. — Gyanítom, eleinte csak a szüleiket meg a nagyobb fiúkat utánozták. — Minden bizonnyal. Aztán már nem kellett nógatni őket, futottak az ital után; s hogy be is szerezzék a szükséges adagjukat, nem válogattak az eszközökben. De most hagyjuk az ital és a bűnözés közötti összefüggést! Sajnos, túlságosan is kézenfekvő a kapcsolat. Szólni kell még a nőkről. Azelőtt szégyen volt a részegségük, legfeljebb suttyomban, otthon iddogáltak. Azóta ezen a téren is kivívták az egyenjogúságukat. Húsz éve még egy italozó nőre 20 italozó férfi jutott. Mára ez az arány egy az ötre változott. -Ők is ugyanott, ugyanazon körülmények között élnek, mint a férfiak meg a fiatalok. — Hiba volna azt hinni, hogy csak az iszik, akinek egzisztenciális, beilleszkedési vagy egyéb súlyos konfliktusa támad. Sajnos, azok sem kivételek, akiknek a hazai viszonyokhoz képest meglehetősen jól megy. Csak az elmúlt két évben három ember halt bele környezetemben a nyakló nélküli ivászatokba. Az ember fuldoklik a tehetetlenségtől. Aránylagfiatalokvoltak, tudámányáguk jeles művelői. Kár értük s mindazokért, akik — hiábavalóan — így hullanak el. Hatalmas űr marad utánuk. S ezúttal nem is a dolog humanitárius oldalára gondolok. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy tétlenül tűrjük pályájuk delén álló, magasan képzett mérnökök és orvosok, bányászok és esztergályosok korai halálát, ön pusztítását. — Mit tehetünk, tehetnénk e tragédiák megelőzéséért? Egy részegnek mégsem verhetem ki a kezéből a poharat azzal, hogy „ember, ne tedd ezt, mert pórul jársz!" S az sem üdvözítő módszer, ha színjózanon odaállítom egy plakát elé, amelyből megtudhatja, hogy: „Az alkohol öl, butít, nyomorba dönt." Vagyis marad a sablon, miszerint: „A terjedő alkoholizmus megfékezése össztársadalmi feladat." — Pontosan az ilyen elkoptatott frázisok miatt nem jutottunk eddig még előbbre. Mindenki a másikra mutogat, tőle várva, hogy valamit cselekedjék. Hiszen amiért mindenki felelős, azért valójában senki sem felelős. így van ez más területeken is. Miért éppen az alkohol lenne a kivétel? Márpedig a feladatok ki vannak osztva, tévedés nélkül megállapítható, ki mit tett, illetve nem tett az 1977-ben pontokba foglalt kormányhatározat végrehajtásáért. Annak idején, példának okáért, kimondtuk: az üzemekből, gyárakból egyszer s mindenkorra ki kell tiltani az italt. Ki is tiltották — papíron, a statisztikákból. A Központi Statisztikai Hivatal 70 táblázatban elemezte az üzemi balesetek okait. Sajátos módon, egyetlenegyszer sem szerepel bennük az alkohol, mint előidéző. Mi ez, ha nem a valóság szépítése? — Hát a főhatóságok? Máskülönben aligha hagynák jóvá a vállalati adatokat. — A vezetők magatartása felettébb ellentmondásos. Nyíltan s határozottan fellépnek az itallal, az italozókkal szemben a szocialista demokrácia fórumain, a brigádvezetők összevont tanácskozásán, piros betűs ünnepeken, bizalmiak együttes ülésén. Aztán minden marad a régiben. Hogy mi-12