Budapest, 1982. (20. évfolyam)

11. szám november - Szőrmentén a szőrméről

kevesebb. A munkások 98 százaléka darabbérben dolgozik. — Miért ilyen kicsi a nyereség? — A szolgáltató tevékenységünk nem gazdaságos. Fazonáraink nem hoznak nyereséget, mert a változó költségeket — fűtés, világítás stb. — nem követi a fazonár emelése. Természetesen ez iparpolitika is. Egy panofix bunda átszabásáért egy kisiparos 2500—3000 forintot is elkér, mi megcsináljuk 1500— 1600 forintért. — Hányan dolgoznak az üzemben? — A szőrmekonfekció körülbelül 155 főt foglalkoztat, ebből a II. kerületi, exportra termelő üzemünkben 75 fő dolgozik. Abonyban is van egy „kihelyezett" részlegünk. Szeretnénk, ha a VI. ötéves terv végére — 70— 80 munkást foglalkoztatva — évi 35—40 milliós árbevételt érne el az üzem. — Milyen az utánpótlás? — Az abonyi részleg kifejezetten az iparitanuló-képzésre alapul. A friss szűcsmestereket itt fogjuk alkalmazni. Jelenleg 30 első-, másod- és harmadéves ipari tanulónk tanul itt. — Pesten is folyik iparitanulóképzés? — Két tanműhelyünk — 36 ipari tanulóval — az oktatástól függetlenül, nyílt árusítású üzletként is működik. A harmadéves tanulókat igyekszünk kihelyezni arra a területre, mely a jövendő munkahelyük lesz. — Hogyan lesz valakiből üzemágvezető? — A csepeli Pannónia Szőrmeárugyárban szabadultam, 1960-ban. 1969-ig ott dolgoztam szakmunkásként, majd művezetőként. Közben elvégeztem a Bőrkonfekcióipari Technikumot. 69-ben kerültem a mostani vállalatomhoz, akkor még Fővárosi Mértékutáni Szabóságnak hívták, ahol különböző területeken dolgoztam — szabászként az exportüzemben, méretes szabászként az Üllői úti üzletben. 1971-ben visszakerültem az export üzem műszaki osztályára, 1972-ben főművezető lettem. 1973. január elsején bíztak meg a szőrmeüzemág vezetésével, egy évre rá véglegesítettek. Háromszor kaptam meg a Kiváló Dolgozó címet. — Kell kézügyesség ehhez a szakmához7 — Keményen kézműipari szakma, ahol az anyagnak mindig nagy becsülete van. — Mennyi most a fizetése? — 6 ezer 600 forint. Zsiray Miklós irodáján meglátszik, hogy nem akárkik fordulnak meg itt. Egy kicsit „csalogató" jellege is van a szobának. Az íróasztal mögött Székely Piroska iparművész kecskebőr és cipőtalpbőr kombinációja tartja fogva a szemet, gondolom, az alkotást több üzletpartner is megbámulta. Kellemes szoba, hoszszú tárgyalóasztal, és egy különleges világtérkép: ez utóbbin a „szőrmetermelés" szempontjából érdekes állatok rajzos alakja. Mindent a szőrméért! Vagy mégse?! Mindezt akkor merem csak megfogalmazni, mikor Wiesner Károly főművezető végigvezet az üzemen. Negyven éve van a szakmában, láthatóan innen a tekintélye. Ennyi idő alatt fölhalmozott tudással lehet is. Figyelnek rá akkor is, ha korhol, vagy rendre utasít. Ahogy bekukkantunk a raktárba, a szortírozóba, a kísérleti műhelybe, a hörcsög-szortírozóba vagy a nagy szabászati műhelybe, egyre inkább megbizonyosodom: különleges titkok tudója ő. A raktárban — kényes kékrókák, olasz bárányok, kevésbé értékes hörcsögök bőrét vizsgálva — arról beszél, hogy szép munka ide vagy oda, a szőrmeiparban ma sem könnyű. Divatos szakmának gondolják — én is annak gondoltam látogatásomig —, ahová özönlenek a munkások; amely hipp-hopp, pillanatok alatt képes jól jövedelmező külföldi üzletet teremteni; amely vonzza a pénzt, s aki vele foglalkozik, annak bőséget teremt. Az átlagfizetés, alig akartam hinni a fülemnek, 4 ezer—4 ezer 500 forint körül mozog. A legtöbbet kereső eléri a 8 ezer 500 forintot is, viszont van olyan — ezek közé sorolhatók a kezdő szakmunkások —, aki csupán 2 ezer 600 forintot visz haza egyegy hónapban. És akkor nem szóltunk a felelősségről, hisz úgyszólván nem lehet rontani. A nemesszőrme még annak is majdnem megfizethetetlen, aki sokkal többet keres, mint az ala-A bemutatóterem kító-szabó, netán a remegő kezével belehasító szakmunkás. Ahogy hallom, elég ritka a selejt. Igaz — szintén az üzem hangja mondta —, annyi jó szűcs tanult itt, hogy a külföld meg lehet elégedve az innen „kiszivárgó" munkások szaktudásával. Furcsa helyzet: munkáskézre mindig szükség lenne — szükség is van —, csak a piac ne ingadoznék. Amivel korábban versenytársak voltunk a külföldi eladásnál, az most — várván a kedvező „dollár-alakulásra" — féltve őrzött raktár mélyén nyugszik. Megnézem-e? — hangzik a kérdés. Hát persze, hogy megnézem! A rangidős mester, a negyvenhárom éve a szakmában dolgozó Micsik József munkájára volnék kíváncsi, aki egyedi darabok készítőjeként pár perccel előbb a munka szeretetéről beszélt. Megcsodálhattam, hogy miként hasíttatik — szabadkézzel! — öt milliméteres sávokra a nemesszőrme, s ezáltal miként növeli felületét a „betoldott" anyaggal, nem utolsósorban kellemes tapintást, szemre szép tartást adván a külső felületnek. Kicsi bemutatóterem, bejárat a szomszéd kapualjból. Azért a szétválasztás, mert a külföldi üzletkötő csak engedéllyel léphet be az üzembe, s legtöbbször amire a papírt megszerezték, a korábban még kíváncsi partner odébb is állt. Tehát kis turpisság építtette ezt a modern bemutatótermet a termelő üzem tőszomszédságába. Azonban — hiába előzékenység, udvariasság, kényelem — így sem könnyű. Legalábbis eladni nem, mert az sok mindentől függ. Főleg a világpiaci árak hullámzásától. S van szerencsétlen időszak — éppen a mostani is ilyen —, amikor minden megmerevedik. Wiesner Károly hiába mutatja a bemutatóterem raktárában levő több millió forintos kész árut — nemesszőrméből készült bundák tömkelegét —, a holt tőkén az ő szakértelme sem tud segíteni. Miképpen lehetne élővé varázsolni? Aligha csak bennem ötlött fel a kérdés. A kisebb nyereség is nyereség, nem nagyon szabadna várni az értékesítéssel. Persze, az üzemnek sok minden köti a kezét: ha ők olcsóbban adnák termékeiket — így is jól járnának —, mekkora haszon jutna a TANNIMPEX-nek? S ha a külkereskedelmi vállalat, mondjuk, egyszer csak lemondana a „közvetítésről", a jobbára tőkés exportra dolgozó szőrmekonfekció üzem önmagában megélne-e? Fogas kérdések, melyekre szakemberek sora adhatja csak meg a választ. Boros Judit— Szakolczay Lajos 7