Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Nagy György: Kínálat — de meddig? - Könczöl Csaba: Mi „sok”, és mi „kevés”?

is szolgált olvasóinak: Kelemen Gábor újságíró kolumnás cikkben tért vissza a „skandalumra". De hogy miről is beszéltem, mi volt az a szentségtörés, az a blaszfémia, amivel vagy három tucat hallgatómat megbotránkoztattam, arra a második cikk éppúgy nem utalt, miképp az első. Én mindezen viszkető tapasztalatok ellenére bíztam benne, hogy „az idő nekem dolgozik". Ez a megátalkodott optimizmus adott erőt ahhoz, hogy cikkemet megsétáltassam tizenkét országos napi-, heti- és havilap szerkesztőségében. A tizenharmadik, a BUDAPEST, viszont kérte tőlem előadásomat. Azért éreztem szükségét, hogy szóljak e lassan háromnegyed éves laikus tűnődés hányatott sorsáról, mert az utóbbi hetekben beszédtéma lett. Úton-útfélen gratulálnak nekem: „Végre valaki ki merte mondani!..." Előadásomnak a BUDAPEST-ben megjelent szövegét sokan fénymásolatban adták tovább, országos bizottságok foglalkoztak a benne fölvetettekkel. Nem laikusok, hanem igazi közgazdászok elemzik, túllövök-e a célon, vagy túlságosan is innen maradok a való helyzet felismerésén... A BUDAPEST szerkesztősége is meglepett két komoly írásos reflexióval. Az egyik id. Nádas Béla nyugdíjas vegyészmérnök írása, a másik Nagy Györgyé, az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság munkatársáé. Mindketten bírálják az írásomban előadottakat — csakhogy szögesen ellentétes pozícióból. Ahol egyikük szerint kissé elvetettem a sulykot, ott a másikuk szerint gyermetegen naiv és jóhiszemű vagyok. Es ami tovább nehezíti a válaszadást: közöttük egyedül én vagyok a laikus, ők mind a ketten többé-kevésbé specialistái a kérdésnek. Egy előnyöm viszont mind a kettőjükkel szemben van. Legalábbis úgy hiszem. Nem szívesen hozakodom elő vele, mégis, mivel a tény miatt támadható kényelmetlen érzést legyőzi bennem, hogy magánszégyenlősségemnél fontosabb a szóban forgó ügy, ezt az egy előnyt — engedve a helyzet nyomásának, ezúton nyíltan megvallom: ellentétben id. Nádas Bélával és Nagy Györggyel, én kereken fél évtizeden keresztül naponta átlagosan egy-másfél liternyit ittam. Nem borból vagy sörből, hanem „a legtisztább 40 százalékos állami műtöményből". Ennek jutalmaképp, néhány éve még bizonyítványt is kaptam: elnyertem az ÉK fokozatot. (Jelentése: Érdemes Korhely.) Ez a legfőbb szakismeret, amelynek következtében magánemberként pár éve absztinens (vigyázat: nem „antialkoholista"!) vagyok. Ennek a „szakismeretnek" a birtokában javaslom (ismét vigyázat: nem parancsolom, követelem!), hogy aki csak képes rá, álljon ellent annak az állami monopólium tárgyát képező tömegkísértésnek, amelyik ott leselkedett és leselkedik ránk minden utcai sétán, minden bolti bevásárláskor, minden pénztár előtti sorbaálláskor, minden állami, egyházi, családi, és munkahelyi ünnepen, minden társas összejövetelen, minden ajándékozási alkalomkor, minden unalmas vonatozáskor, és aminek megkísértő erejére (ezt már csak orvosaimtól tudtam meg) a velükszületetten hajlamosak csak akkor szoktak ráébredni, amikor már késő... Lehet, hogy Nagy György kiváló közgazdász. Lehet, hogy pontosan másolja ki a KSH évkönyveiből tizedszázalékos arányait (amelyek azonban, akármilyen pontosan másolja is ki őket, nem pontosak! Csak a szocialista állami és szövetkezeti kereskedelemben forgalmazott ,,főbb"-nek nevezett italféleségeket tartalmazzák ezek, mellőzve például a közel egymilliárd forintnyi forgalmat kitevő „kevertek"-et, bizonytalanná téve a pezsgők, a vermutok, a vodkák, a whiskyk, a habzóborok „főbb" vagy „mellékebb" voltát, s meg sem említvén a zugpálinkafőzést, amiből a Pénzügyminisztérium becslése szerint 1981-ben — 50 százalékos pálinkára átszámítva — körülbelül 50 ezer hektoliter került forgalomba, és éppily nagyvonalúan eltekintve néhány egyéb „potom" százmilliós tételtől ...). Én nem a KSH adataiból, hanem személyes tapasztalataimból és környezetem, barátaim, ismerőseim, kórházi betegtársaim el-elejtett közléseiből tudom, hogy annak idején legfeljebb harmad annyit ittam volna, ha a Mártírok útjának a Margit-híd és a Moszkva tér közötti szakasza körül (itt lakom) — ez körülbelül ezer méter — nem lett volna és lenne mind a mai napig 21, azaz huszonegy, de inkább több olyan kereskedelmi „egység" (közért, eszpresszó, halászcsárda, delicatesse-bolt, édességbolt, étterem, borozó, Mackó-büfé, talponálló, falatozó, vendéglő, gyorskiszolgáló), amelyekben a tej-és kenyérhiány gyakori vagy teljes ugyan, egy tubus fogpaszta beszerzése körülményes ugyan, a hidegétel-kínálattól pedig már ránézvést is enyhe szalmonellamérgezést kapok ugyan — viszont bőven dúskálhatok kárpótlásul ezekért a hiányokért öt kontinens konyakjaiban, rumjaiban, vodkáiban, kommerszeiben, fütyülőseiben, botladozhatom idétlenül az egész boltban szerteszét heverő sörösüveg-göngyölegekben, gyönyörködhetem az utcaképet színesítő, kétembernyi magasságúra föltornyozott visszaváltott, de jobb híján a járdán tárolt szeszespalack-oszlopokban. Amióta ezeknek a mindig-ugyanarra-emlékeztető kísértéseknek már ellent tudok állni, én is utánanéztem a Nagy György által kimásolt KSH-adatoknak. A kimásolás valóban pontos és korrekt. Csakhogy az alapul használt statisztikai kiadványok nem pontosak, mert nem tartalmazzák a kvantifikálhatóknál erőteljesebben ható nem számszerűsíthető valóságot. Voltaképpeni szakmámban, az irodalomtudományban már rég ismeretes, hogy a nagy műalkotásokból, a remekművekből csupán azok a mozzanatok kvantifikálhatók, amik bennük közösek a semmitmondó, jelentéktelen, dilettáns müvekkel. Per analogiam: vajon a statisztikai adatokkal érvelő Nagy György szerint mi az életesebb valóság: a KSH kiadványainak tizedszázalékai, vagy azoknak a születetten-hajlamosaknak a kínjai, akik eredetileg egy hidegtálra akartak beugrani egy „eszpresszónak" nevezett italmérésbe, aztán meglátva a négynapos sonkás szendvicsek liláját és a kaszinótojások sárgászöldjét, záróráig rendelgetik a (féldecinként kért és kifizetett) háromcenteseket. Eleinte azért, mert nincs kedvük tovább bandukolni, valahol másutt keresni harapnivalót, később, mert már nincs erejük megálljt mondani a következő „rundnak"... Nincsenek számítógépeim, statisztikusaim, viszont én is végeztem személyes felméréseket az elmúlt másfél évben, amióta foglalkoztat a kérdés: miért is jut minálunk minden 15 év feletti állampolgárra évente több mint 30 liter 40 százalékos pálinka (14,23 liter 100 százalékos alkohol — v. ö. Nádas Béla írásával, Alkohológia, 82/1., 32. old.). A módszer nagyon egyszerű volt. Sok-sok embert megkérdeztem azok közül, akikről tudtam, hogy sokat isznak: milyen módon szerzik be a leggyakrabban „szükségletüket". A válaszok meglepő egyöntetűséggel hangzottak: a legtöbben a közérti sorbaállásokat említették. Ahol — úgymond — amúgy is lassan telik az idő, meg van idő nézegetni a (milyen érdekes: majd' mindenütt) a pénztár előtti pultokra kirakott pálinkás- és borosüvegeket. A másik legtöbbet hallott válasz: ,,a sarkon", ti. azon „a sarkon", ami vagy a lakóhely vagy a munkahely közvetlen közelében áll. És amelyik sarkon (micsoda véletlen!) nemcsak az én lakásom környékén, hanem az országban mindenütt van „valami csehóféle". Merthogy az, keresztelje bár a vendéglátóipar „falatozónak", „étteremnek", „preszszónaK", „borharapónak", „csárdának". Saját hajdani tapasztalataim ugyanezek voltak. Évekig soha nem léptem ki azzal a szándékkal a Mártírok útjára, hogy leigyam magam, vagy akár csak a borba öljem búmat, a pálinkában keressem az örömet. Évekig csupán azért „ugrottam le", hogy vegyek valami fölvágottat, más harapnivalót, esetleg a presszóban két csomag cigarettát. Aztán, ha már úgyis ott vagyok, leülök. Természetesen ,,csak egy percre", elvégre nekem ma még sok dolgom van. Kemény és küzdelmes két-három év kellett hozzá, hogy „vásárlási szokássá" váljék bennem: ha már nem kaptam főtt tarját, vegyek helyette egy kétdecis rumot vagy pálinkát. Később a kiinduló szándék — mondjuk a főtt tarja — már el is maradt. A pénzből így már nemcsak a kétdecisre, hanem félliteresre is futotta. A tarjára, természetesen, ekkor már ha akartam volna, se futotta volna. Aztán jött a következő stádium, amikor kezdett kevésnek bizonyulni a fél liter. Még szerencse, hogy a lakásom környékén fekvő húsz-egynéhány szeszárusító üzlet mellett egy antikvárium is van a Mártírok útján. A bevásárlókörút akkor így módosult: néhány értékesebb könyvemmel átbaktattam az antikváriumba, aztán az értük kapott pénzzel betértem a húszegynéhány közelben lévő hely valamelyikébe — pálinkáért... Nos, ez volt az a sajátos „kutatási módszer", amely rávett az elmúlt másfél évben, hogy a közgazdaságtanban való járatlanságom ellenére tűnődni kezdjek rajta: vajon mit szólnak a szakemberek az én személyes tapasztalataim meg az általam megkérdezett barátok-ismerősök személyes tapasztalatai közötti feltűnő egybecsengéshez? Minduntalan ugyanaz a kérdés izgatott: hogyan írható le közgazdasági szabatossággal az a különös jelenség, amit én a Mártírok útján, a Margit-híd és a Moszkva tér közötti egy kilométeren nap-nap után tapasztalok, s amit saját „vásárlási szokása-32