Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Nagy György: Kínálat — de meddig? - Könczöl Csaba: Mi „sok”, és mi „kevés”?

FÓRUM KÍNÁLAT - DEMEDDIG? KI Előbbre kell lépnünk az alkoholiz-M mus ügyében, vissza kell szorítani a világviszonylatban is magas fogyasztást. A közvélemény java része nem-JgáAk csak egyetért ebben, hanem segíteni ^^^ is szeretne. Még inkább jellemző ez a magatartás azokra, akik hosszabbrövidebb idő óta szenvedélyesen keresik a megoldás útját módját. Könczöl Csaba is ezek közé tartozik. Kínálat rogyásig című cikke (Budapest 1982/5. sz.) sok kérdésben állást foglal, érdemes ezek közül néhányat megvitatni. A kínálatról van szó. Nézzük meg először a kínálat szó kettős jellegét. Az áruk egy csoportjának, körének jelenléte a bolthálózatban, ezt tekinthetjük kínálatnak. Ha ez nagyjából találkozik a fogyasztói kereslettel, akkor mondjuk, hogy a kínálat megfelelő. Az áru megjelenését a kínálat paszszív formájának tekintjük. Ezzel szemben a kínálat, a kínálás azt az aktív tevékenységet is jelentheti, mikor kereskedelmi módszerekkel törekszenek az értékesítés növelésére. Ilyen lehet az áru ajánlása, reklámozása. Szeszes italokról — a tiltó rendelet helytelen értelmezése révén — ilyen a kirakatba való kirakás, külön árusítóhely a bolt előtt az utcán, stb. Természetesen a bővebb választék, a tetszetős címke és más eszközök is növelik a kínálatot. Könczöl Csaba azonban ennél sokkal tágabb értelemben minősít kínálatnak különböző tevékenységeket. Mindenekelőtt egy alapfogalom tekintetében próbáljunk egyetérteni: az alkoholt nem lehet kiiktatni az emberiség életéből. A mai Magyarországon éppen úgy nem lehet, mint ahogy a történelem során soha senkinek nem sikerült. Az USA-ban egész hadsereget szerveztek az alkoholtilalom megvalósítására; végül mégis kudarccal végződött a prohibició. Az alkoholos italoknak jelen kell lenni az üzletekben és a vendéglátásban. Még csak arra sem lenne okos vállalkozni, hogy mesterségesen hiányt teremtsünk az értékesítésben; nem is beszélve arról, hogy a kívánt célt nem lehet ilyen eszközökkel elérni. Ha pedig ez így van, akkor nem kárhoztathatjuk, nem ítélhetjük el az alkoholtermelőket, forgalomba hozókat. Ugyanazt az erkölcsi, anyagi megbecsülést igényelhetik, mint a többi dolgozó. Nem jutunk előre sem a szenvedélyes szablyaforgatással, sem azzal, hogy valamiféle erkölcsi vádlottak padjára ültetjük őket. Viszont, még egyáltalán nem merítettük ki lehetőségeinket a kínálat „aktív" formájának korlátozása tekintetében. Mint a korlátozó javaslatokat korábban kidolgozó munkacsoport tagja, önmagammal kerülnék ellentétbe, ha tagadnám további gazdasági és adminisztratív tartalmú intézkedések lehetőségét, vagy kétségbe vonnám hatékonyságukat. A cikk szerint az intézkedések „nem hozták meg a kívánt és várt eredményt". Talán nem lesz érdektelen, ha számok tükrében vizsgáljuk meg a fogyasztás alakulását 1978-ban — ekkor lépett életbe egy sor fogyasztáscsökkentést célzó intézkedés — és az azt követő négy évben, összehasonlítva a megelőző négy évvel. A töményszeszfogyasztás — ebből állunk világviszonylatban az elsők között az elfogyasztott literek tekintetében, és az italforgalmunkon belüli 40 százalékos aránya miatt is — a következőképpen alakult: 1974-től 1977-ig az emelkedés 48,6 százalék, 1978-tól 1981-ig az emelkedés 2,8 százalék. A fogyasztásunk alakulására döntően ható töményszesz-fogyasztás tehát a korábbi félelmetes ütemű növekedéssel szemben alig emelkedett (a korlátozások előtti év átlagos 12 százalékról évi 0,7 százalékra csökkent a növekedési arány). Persze attól függ, ki mit várt az intézkedésektől. Én magam elfogadhatónak tartom ezt az eredményt. A fogyasztás csökkentésének olyan eszközei is vannak, amelyek részben találkoznak a fogyasztói igénnyel, legalábbis nem állnak szemben vele. Ilyen lehet például a borok forgalomba hozatala 3 dl körüli palackokban. Egyes országokban általánosan kedvelik az olyan alacsony szeszfokú borokat, amilyeneket nálunk egyáltalán nem ismernek. Az NDK-ban a sör nagy részét 0,25 és 0,3 literes üvegekben árusítják. Ha „kínálatunkban" megjelenne ez az egység, a vásárlók egy része biztosan szívesen fogadná. Meg lehetne kedveltetni az alacsonyabb szeszfokú, 20—25 fokos tömény italokat. Az áruösszetétel célirányos megválasztásával is hatni lehetne a fogyasztás öszszetételére. Bárhogy kínálják, akármennyire kínáltatja magát valamely árucikk — például az alkoholtartalmú ital — sok ezer más cikkel kell versenyeznie. Vannak vélemények — Könczöl Csaba cikke is hangot ad ennek —, hogy az emberek azért fordulnak az alkohol felé, mert az iparcikkekből, különösen a tartós fogyasztási cikkekből nem kapják meg azt, amit keresnek. Ezért nem látják értelmét, hogy takarékoskodjanak, hogy jobban osszák be a keresetüket. Valóban jellemző-e ez a hazai viszonyokra? Érdemes megnézni, hogy tíz év alatt mennyivel gyarapodott a háztartások felszereltsége. Ezer főre számítva így alakult a tartós fogyasztási cikkek darabszáma: 1970 1980 Háztartási elektromos hűtőszekrény 103 287 Villamos mosógép 179 297 Személygépkocsi 23 95 Televízió 171 258 A személygépkocsik száma meghaladja az egymillió darabot, a televízióké megközelíti a hárommilliót. Ezek a számok is azt mutatják, hogy a pénzköltés értelmesebb módozatainak nincs akadálya. A statisztika objektív számain túl figyelnünk kell a hozzánk — igen e.ltérő gazdasági fejlettségű országokból — érkező külföldiek véleményére is. Különösen azoknak a megítélése érdekes, akik korábban is jártak nálunk. Az ő elismerésük sem feledteti velünk, hogy vannak ellátásunkban hiányosságok, egyes árucikkek időnként el-eltűnnek a piacról, és vannak állandó, nevetségesen bosszantó hiánycikkek is. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy egyre jobb az árukínálat. Ezért is alapvetően helytelen az alkoholra fordított csillagászati összegeket az egyéb irányú elkölthetőség hiányával indokolni. Szegény honfitársaink! Hányféle kínálat kísérti őket: a pultokon sorakozó palackok, a pincér ajánlata, és még azok a teoretikusok is, akik a kereset elköltésének nehézségeit hangoztatva mutogatnak az alkoholra. Még szerencse, hogy a fogyasztás nem kötelező! Mint felnőtt embernek — kínálat ide, kínálat oda — jogom van dönteni, mikor, mennyit és mit igyam, vagy mit utasítsak vissza. S hadd tegyem hozzá: nemcsak jogom, emberi kötelességem is. Ugyanolyan kötelességem, mint hogy keresnünk, kutatnunk kell a módszereket, az ösztönzőket, a helyes érveket, nem utolsósorban a kínálat és annak korlátozása tekintetében is. Nagy György Ml „SOK' ÉS Ml „KEVÉS' A BUDAPEST az 1982/5. számában Kínálat rogyásig címmel jelentette meg egy előadásom szövegét, ami eredetileg Salgótarjánban hangzott el 1981. november 14-én. Mint a cikkem végén jeleztem, eszmefuttatásomnak már elhangzása után egy nappal élénk — s itt jegyzem meg, amit ott elmulasztottam: megrökönyödött, fölháborodott — visszhangja volt a megyei sajtóban. Nem az ellenvéleményét, csak a megütközését hangoztatta a helyi napilap következő vasárnapi számában — egy névtelen cikkíró. Három nappal később a Nógrád megyei napilap repetával 31