Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Seregi László: Esély a túlélésre

semlegesíthető, tovaterjedése és rosszindulatúvá válása megakadályozható. — Hallottam, hogy egy asszony állandóan tépegette a karján lévő szőrszálakat, begyulladt a seb, s a végén elrákosodott. Mese ez vagy valóság? —- Maradjunk annyiban: lehetett valóság is. Ami ebből általánosítható tanulság: nagyon komolyan kell venni a testünkön észlelt elváltozásokat, legyenek bármilyen csekélyek is. — Az emberi szervezetben, gondolom, nap nap után történnek apró elváltozások, ön szerint mindegyiket vegyük intő jelnek, és rohanjunk specialistához? — Nem kell ennyire rugalmatlanul közelíteni a dolgokhoz! Pusztán arról van szó, hogy számon tartunk jó néhány olyan jellegzetes elváltozási típust, amelyek kétséget kizáróan arra utalnak: rák van kialakulóban. Mire gondolok? Az idősebbek bőrén gyakran feltűnnek úgynevezett szarudaganatok. Az erősebb dohányosok szájüregében, a nyálkahártyákon leukoplákiák, szürkésfehér foltok jelennek meg. De ide sorolható az idült gyomorhurut, gyomorfekély, a pajzsmirigy göbös duzzanata, az emlő rostos vagy tömlős elváltozása, és még nagyon sok tünet. — Azt hiszem, már ennyiből is kiviláglott a lényeg: minél előbb ismerik fel a bajt, annál nagyobb a gyógyítás, a gyógyulás esélye. Az eredmények, már ami a szűrőállomások látogatottságát illeti, biztatóak, annak dacára, hogy a daganatok még ezerszámra szedik áldozataikat. Ennek a korántsem kedvező statisztikának a hátterében nyilván az is meghúzódik, hogy aránylag későn kezdtek foglalkozni a rák kutatásával. — Mi az a későn, s mi az az aránylag ? — Jegyzeteim szerint, az első nemzetközi rákkongresszust csak 1933-ban tartották Madridban. — Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy azelőtt nem folytak kutatások. Nem dicsekvésképpen mondom, de Magyarországon 1930-ban már két intézmény is foglalkozott rosszindulatú daganatokkal. Az egyik központ itt, az Uzsoki utcai kórházban működött, a másik az Eötvös Loránd Rádium Röntgen Intézetben. Az előbbi a Fővárosi Onkoradiológiai Központ jogelődje, az utóbbi az Országos Onkológiai Intézeté. A rák elleni küzdelemben 1952 volt a fordulópont. Ekkor jelent meg az egészségügyi miniszter utasítása, amely elrendelte a rosszindulatú daganatos megbetegedések bejelentési kötelezettségét. Úgyszintén kiemelkedő dátumunk 1954. Ebben az évben tették közzé az onkológiai hálózat működési szabályzatát, amely a daganatos betegségek megelőzésének, gyógyításának országos irányelveit rögzítette. A rák megfékezése egyébként a világ valamennyi szakorvosának legfőbb gondja. Tapasztalatainkat rendszeresen kicseréljük, hogy ezzel is segítsük egymás munkáját. Legközelebb az Egyesült Államokban tartanak kongresszust, ahol természetesen mi is képviseltetjük magunkat. — Mely országok állnak a kutatás élén? — Mint minden nagy kutatási téma, ez is iszonyú összegeket követel. Ennek megfelelően a nemzetközi kooperáció meghatározója a Szovjetunió és az USA. A mi anyagi lehetőségeink korlátozottak. Ez nem jelenti azt, hogy nem vesszük ki részünket a — bízvást mondhatom — sikerrel kecsegtető kísérletekből. Eredményeink még jelentősebbek lehetnének, ha a jelenleginél több új, korszerű készülékünk, műszerünk volna. — Milyen szerepet játszik a hazai gyógyításban az ön által vezetett Onkoradiológiai Központ? —• Azzal kezdeném, hogy az onkoradiológiát hosszú ideig nem ismerték el önálló diszciplínának. A viták az elmúlt évtizedben zárultak le, a mi győzelmünkkel. Nekünk ez nem hiúsági kérdés volt. Ugyanis a polgárjog elnyerése azt is jelentette egyúttal, hogy megindulhatott az igazi fejlődés, a témával behatóan foglalkozó kolléga szakorvosi vizsgára is jelentkezhetett. Hogy miért kellett harcolni? Leginkább amiatt, hogy a sugárkezelés nem olcsó mulatság. íróasztal mellett számolták ki a gazdaságosságát. Ez, persze, mindenféleképpen helytelen álláspont. Először is, ha valahol, hát az orvostudományban nem szabad(na) profitcentrikus vállalkozásnak tekinteni a beruházásokat. Az emberi egészség nem piaci áru, amelynek hol van, hol nincs kellő konjunktúrája. Másfelől egy korszerű gép, hiába kerül nagyon sokba, egykét éven belül ténylegesen is megtérül: ismét munkaképes állapotba juttatott emberekkel „fizetünk". Milyen gyakorlati feladatokat látnak el? — Mi kezeljük a sugárkezelésre szoruló budapesti betegeket. Harminc-negyven százalékukat tudjuk meggyógyítani. Magasabb is lehetne ez az arány, ha az érintettek nem akkor jelentkeznének, amikor a rák már elhatalmasodott rajtuk. A legnagyobb szakmai kudarcot akkor élem át, amikor a vizsgálatok során bebizonyosodik, hogy a páciens számára nincs remény. Ilyenkor mindent és mindenkit hibáztatok. A szegény beteget, mert elhanyagolta a baját, s csak későn kopogtatott a szakorvosnál; az elégtelen egészségügyi felvilágosítást, a szürőhálózatot és önmagamat is, mivel a szakképzésben én is részt veszek. — Évente hányan halnak meg az osztályán? — Négyen-öten. Tudom, meglepően alacsony ez a szám. Ez azzal magyarázható, hogy egy-egy pácienst aránylag rövid ideig kezelünk. A leletek és az évtizedes tapasztalatok alapján legtöbbször pontosan meg lehet állapítani, hogy a betegnek milyen kilátásai vannak a túlélésre, egyáltalán a gyógyulásra. Magyarán, azokat, akiket nem tudunk meggyógyítani, visszairányítjuk abba a kórházba, ahonnan jöttek. Zömmel állandó ápolást igényelnek, ezért csak kis részük gondozható otthonukban. Sajnos, elég szűk a befogadóképességünk. Ha a betegek végső gyógyulásukig vagy halálukig az osztályunkon maradnának, nem lennénk képesek ellátni kötelezettségeinket. A főváros kétmilliós lakosságából mindig bőséges az utánpótlás. Egyébként intézményünk a helyi tennivalókon túlmenően országos feladatokkal is foglalkozik: a szájüregi rákok rádiumtűzdelése szinte kizárólagosan a mi hatáskörünkbe tartozik. — Csak sugárral dolgoznak, vagy más eljárásokat is alkalmaznak? — A két kobaltágyú nem varázseszköz. Szép eredményeket csak akkor lehet elérni velük, ha idejében megkezdjük a sugárkezelést. Nemritkán azonban ez önmagában nem elegendő: műtéti beavatkozás válik szükségessé. Mások gyógyszereket igényelnek. Nálunk, szerencsére, nincs hiánycikk. Azt viszont nem tagadhatom, hogy az egyes betegségekre megszabott normát rendszeresen és többszörösen túllépjük, annak ellenére, hogy ezek a citosztatikumok ugyancsak sokba kerülnek. Ám anyagi szempontok miatt nem kockáztathatjuk a beavatkozás esetleges sikerét. - Megvannak-e az eredményes gyógyítás személyi feltételei ? — Központunknak nem utolsósorban az az egyik fő célja, hogy magasan kvalifikált szakembereket képezzen. A studiumok során a kollégák onkoradiológussá válnak, tehát olyan orvossá, aki a kifejezetten rosszindulatú daganatok hatástalanítására tette fel az életét. Jelenleg 15 orvosunk van, akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat. A sugárterápia megköveteli fizikusok jelenlétét is. Ebből a szempontból sem panaszkodhatom, jól segítik a gyógyító tevékenységünket. Ami a dolgok tárgyi részét illeti, a hazai onkoradiológia helyzete nem valami rózsás. A vidéki terápiás központok rendelkeznek ugyan kobaltágyúval, de többségük felett eljárt az idő, cseréjük elodázhatatlanná vált. Sürgős a daganatlokalizáló készülékek beszerzése, illetve a már meglévő gépek centralizálása. A Fővárosi Onkoradiológiai Központban az utóbbi három évben jelentős fejlesztések történtek: két új mozgó kobaltágyút kaptunk. A daganatokba juttatható magasabb sugárdózis megteremtette az eredményesebb kezelés lehetőségét. Ennek ellenére sem feledhetjük: a rák igazi okának felfedezése, s így a legcélravezetőbb terápia kialakítása, még várat magára. — Meddig ? — Nem tudom. Addig is hirdetni kell, hogy a rák korai szakaszában éppenúgy gyógyítható, mint bármely más betegség. Úgy vélem, hogy a jelenlegi 30—40 százalékos gyógyulási arány alacsony. Túl alacsony. 16