Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: Mi lett Haynau kétmilliós hadisarcából?

KERTÉSZ PÉTER Mi lett Haynau kétmilliós had isarca bói? Beszélgetés dr. Scheiber Sándorral — Oktalanság lenne azt a látszatot kelteni, mintha most ismerkedtünk volna meg, mielőtt létrejött ez a beszélgetés. De miután nagyobb nyilvánosság előtt történik, hát jó lenne tisztázni: hogyan szólítsam? Főtisztelendőnek, igazgatónak, professzornak? — Szólíts professzornak, elvégre igazgatója egy vállalatnak is lehetnék. — Mit takarnak ezek a titulusok? — Tanítót. Mindig tanítani akartam, abból a kevésből, amit én tudtam. — De hát mitől főtisztelendő, professzor és igazgató egy személyben? — Rabbidiplomát szereztem, attól vagyok főtisztelendő. Professzor onnan, hogy 1945-ben a rabbiképző tanára lettem. S igazgató onnan, hogy 1950-től vezetem az intézetet. Méghozzá a leghosszabb ideje tevékenykedő vezető vagyok a rabbiképző 105 éves történetében, mert immár 32 éve állok az élén. — Meglepetéssel vettem észre az 1942-es tablón, hogy az Országos Rabbiképző Intézet akkoriban Ferenc József nevét viselte. — Haynau 2 millió 300 ezer forintnyi hadisarcot vetett ki büntetésül a magyar zsidóságra a szabadságharcban való részvétel miatt. Amit ebből összegyűjtöttek, azt I. Ferenc József visszaadta azzal, hogy létesítsenek korszerű tanító- és rabbiképzőt belőle. így készült el ez az épület a mai Bérkocsis utca 2. és Somogyi Béla — azelőtt Rökk Szilárd — utca 26. alatt Ez a mór stílusú épület akkoriban a szélső házak egyike volt Pesten, ki lehetett látni innen a régi temetőre. Később benépesült a környék, most pedig már a város belseje. Szóval Ferenc József szorgalmazta, hogy képzett, doktorátust tett rabbik legyenek a magyar zsidóság szellemi vezetői. Meg is látogatta az intézetet, röviddel 1877. október 4-i megnyitása után, november 15-én. Egy órát töltött itt. Ez az egyetlen királylátogatás a világ összes rabbiképzőinek történetében. Mikor aztán meghalt, 1916-ban, a rabbiképző, hogy mutassa lojalitását, folyamodott, hadd vehesse föl a nevét. A felszabadulás után elhagytuk. De az emléktábla ma is ott van az aulában. Simon Józsefnek, az Országos Rabbiképző Intézet Vezérlő Bizottsága előadójának a lánya csaknem százéves korában mesélte nekem, mikor Maroson nyaraltak, kaptak egy sürgönyt: „A királ meglátogatandó a Szeminárt, azonnal jöjjön Pestre." 1917-ben a gyermektelen Freund házaspár megvásárolta a szemináriumnak a mai József körút 27. számú házat, hogy ebben menza és internátus létesüljön. Sok híres ember étkezett és szállt meg itt, köztük Kertész Péter újságíró is... — Aki nem volt mindig megelégedve. .. — ... aki a harmadik emeletről egyszer ki akarta dobni a bátyját, vagy az őt. Éppen kellő időben érkeztem, hogy ezt megakadályozzam. — És arról tudott, igazgató úr, amikor illegálisan laktam az internátusban, egyéb szálláshelyem nem lévén? — Nem. De gondolom, ho^y úgy illegálisan beleegyeztem. Én téged sose tettelek ki. A Kertészekhez, bármit tettek is, mindig enyhe voltam, mert a Kertész nagypapa nyomtatta ki karcagi nyomdájában a munkáimat: A Heller Emlékkönyvet, a Löw Emlékkönyvet s számos apróbb kiadványt. — Úgy tudom, a zsidótörvény alatt sem szünetelt az együttműködés. — A Heller Emlékkönyv 1941-ben jelent meg. A Löw Emlékkönyv nyomását 1944. március 19-én állították le. A kinyomott íveket érintetlenül megtaláltuk nagyapádnak a deportálásból történt hazajötte után, s így folytatni lehetett a szedést és a nyomást. A könyvben meg van jelölve, hogy a 105. lap kinyomásakor jöttek be a németek, így ez a kötet szomorú történelmi dokumentum. — Hogyan vészelte át a nyilas időket? — Rabbi voltam akkor Dunaföldváron, s engem kértek fel tanítómesterem, Heller Bernát sírkövének felavatására a Farkasréti temetőben. Előző nap, március 18-án éjjel, hajón jöttünk a feleségemmel. Hajnalban érkeztünk Pestre. A kabinosnő ébresztett bennünket, hogy azonnal hagyjuk el a hajót. Akik ott maradtak, mert később akartak kiszállni, azokat elfogták. Délután elmondtam a beszédemet, de alig volt közönség. Akkor már nem engedtek viszsza Dunaföldvárra, illetve mehettem volna a deportálást megelőző héten. Kaptam ugyanis egy ajánlott-expressz levelet, melyben engedélyezték, hogy dr. Scheiber Sándor és felesége visszatérhessen a dunaföldvári gettóba. A főszolgabíró alighanem érdemeket akart szerezni magának, hogy két zsidóval többet deportál. A szüleim lakásában húztuk meg magunkat, ahonnan a nyilasok elhurcoltak sáncásásra. Egy Kabdebó nevű katonatiszt Rákoskeresztúrról bevitt a Vadász utcai üvegházba, amely a svájci követség védelme alatt állt. Itt szabadultunk fel. Ez az épület mégis nagyon tragikus számomra, mert itt lőtték agyon a nyilasok édesanyámat, 1944. december 31-én, három nappal azután, hogy apám meghalt. — Kezembe került egy kis füzetecske, amely professzor úrnak a mártírok emlékére rendezett istentiszteleten, a Rádióban 1946. december 31-én elhangzott emlékbeszédét őrzi. — Az volt az első mártírmegemlékezés, amelyet a Magyar Rádió sugárzott. — Miért éppen önre esett a választás? — Talán tudták, hogy ez a nap nekem milyen rettenetesen szomorú évforduló. — Egyenes adás volt? — Igen. — Be kellett mutatni a szöveget előtte? — Nem. Egyébként nemrégi-17