Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Tandori Dezső: „Lebontották a házat, hol születtünk”

„Lebontották a házat, hol születtünk...'' Fondorlattal választom ezt a címet. Ahogy néha nem vesszük észre, hogy ott van körülöttünk egy város, ami csakugyan itt van: olykor azon kapjuk magunkat, hogy ott érzünk körbe mindenütt egy várost, amelyik nincs is. A címet meg nemcsak azért választottam, mert könnyen lehet ily utóbb említett hatással; végeredményben mindenki számon tarthat oly házat, helyet, vidéket, ahol született; s az a valamikori dolog igen mulandó. Még ha negyvenharmadik éve lakunk is ugyanott. Rég nincs meg az. Sőt, ez a nagyobb azonosság előhívja a még nagyobb változás érzetét. Itt laksz, de rég nem ,,ott". És ez nem a helyhatározókkal folytatott játék. De mi ez a verssor - mert az -, amit idézek, és honnét való! Tulajdonképpen illene tudni; és magam is keresgélem. Persze, költőjének kötetében, Jékely Zoltánnál. Hamar megkerül: az Új évezred felé című versben. A dátum 1935. Maga a sor így folytatódik: ,, - mint a Tabánt." Tehát a városrész, írom most, mintha huszonhét évvel fiatalabb lennék, tizenhat éves gimnazista, és ez lenne a házi feladat, tehát a városrész a költő tollán mindanynyiunk életének képével azonosul. (És ott megyek, iskolába, a Tabánon át. Vagy a váralja részen.) Aztán lapozok, itt, a Tilalmas kert című könyvben. És most jön az, amiről már szó volt: olykor odakanyarítódik körénk egy város, ami nincs is... mert például sok városból, mert még így is egy verseskötet rengeteg átélt utalásából áll osssze, fejezem be a dolgozatot. Nem diadalmasan, effélére semmi ok: huszonhét évvel vagyok öregebb. De hát Jékely azóta, hogy azt a versét írta, több évet élt, mint ahányat én a magaménak mondhatok. Egyszerre megvan a város tere mellé a város ideje is; jókedvű leszek, így, a szoros értelemben, amiképpen a régi dolgok látványa - Jékelyben is - az „önmagának bebizonyítja, hogy van", létezik, igenis eleven. .. ha ez is érzet, hát érzetét váltja ki az emberben. A Jékelykotetből kirajzolódó várost ettől a magamban érzett elevenségtől hihetem azután még otthosabbnak. Mondom, egybemosódnak a városhatárok; és ne várjuk, hogy utcanévre végigböngésszem a könyvet. (Vagy Az Idősárkányhoz címűt, a még tellesebb válogatást. Bízom benne, megteszi ezt helyettem más, aki írásomnak ebbéli lényegét tekinti majd; helyesen.) Még azt az utalást is oly szívesen mellőzném, hogy a nagy sétálós versek itt annyira alkalmazhatóak: saját sétáinkra. S nem okvetlenül az Éjfél ßudán soraira gondolok: „Most voltaképpen sírni kellene:/tétova mánk végképp holnapba lendül..." Mi mindent asszociáltat ez, akár épp „ma"! De hát: „búcsúztatója borízű zene,/mely kiszivárog egy kis étteremből." A szinte kisvárosias étterem nem romantikával, főként nem „nosztalgiával" tekintődik. így választom az igét; mert ki által? A költő személye nem egészen ő maga; a vers érdeme az az árnyalatnyi távolítás, mely számunkra -olvasókéra - a közelítést épp lehetővé teszi. Nem ismerős-e nyomban a folytatás? „Az út alatt szagos fürdők leve/zubog s a rács alól kék pára leng föl Megvallom : utcáról utcára járom most már a Jékelyvárost, s úgy épp, ahogy a versek következnek. A városjárás nem városnézés. Több a kötelessége, kevesebb benne az elszánás. Nincs előre kitűzött művelődési célja, életgazdagító polgáriassága. Ezért a Séta alkonyat felé minden érzelmes mászkálás ősképe lehet fantáziámban: „A messzi városra, mint égi láva,/ ráhömpölyög a lila esti pára./ Keresem házatok. De már hiába/elfüggönyözte ez a lila pára. / A domboldalra itt süt még a Nap / s a kerti villák vadszőlős falára. .." Azután a táj következik, hol „még három hónappal előbb / a sím félméteres havat hasított..." Figyeljük meg, írom abban a huszonhét éve kötelezőnek aligha képzelhető dolgozatban (de miért ne sétáljak vissza! miért ne eszményítsem azokat az éveimet; Kosztolányim volt már akkor azért), figyeljük, mennyire azon múlik ennek a városnak a léte (képzeletünkben!), hogy a költő jól építkezik-e. S milyen jól építkezik, használom a megmosolyogtató stíluselemet. Lépteink természetesek az ő verssorainak utcáin stb. Mekkora hangulatok foglya! (Foglyai lehetünk, ha jól járunk-kelünk az adott térben is.) íme, a városszéli séta egyik summázata: „A kék csokorral, mit neked fogok / elvinni holnap, megállapodok / egy tisztáson, vörösfenyő alatt", s most jön a nagy Fohász, és milyen őszintén vall ez valamennyiünk sétáiról, bármi témakörben gondolkodjunk is olyankor, mindig a mi fejünk felett áll a nap, a mi láthatárunk a láthatár stb.: „- Titokzatos Giorgione s más nagyok, / kiknek megadatott a hatalom, / hogy megfessék maguk fiatalon, / titeket kérlek, adjatok erőt, / hogy a kopaszság, satnyulás előtt / megfesthessem bár egyszer magamat, / bodros hajjal, sudár-fiatalon, / hűvös, domboldali alkonyaton, / egy tisztáson, vörösfenyő alatt!" Mennyire nem az önarckép külső jegyei számítanak azután; a költő közérdekű önarcképe már az is, hogy önarcképvágyát valami tájba állítja, és efféle tájélménye csaknem mindőnknek van! De a Jékely-séták engem mindig átvisznek a Farkasréten is (a Németvölgy feletti utcák irányából; és a lombégetést, az ajándék rózsákat, csokrokat hadd hagyjuk említetlen), és a Napfürdő a temetőben című vers a legegyszerűbb fűszedő sétáimon is az eszembe jut (a füvet a verebeimnek szedem, hozom haza): „Kinek szívéből nőtt e satnya fű / s kinek szeméből nőtt itt ez a másik, / melyen most koslató bogárka mászik / s olyan, mint egy német kezdőbetű. .. ? / S a harmadik, mely integetve rezdül, mint aki elmegy s még tanácsot ad. / Ki merészelné e fűszálakat / megmarkolni s kirántani tövestül?" Bizony, a fűszedés nagy merészség, s hiba is talán, ha nem ennek tudatában végezzük; vagy ha nem oly céllal, mint jómagam: eredetileg odakinti lényeknek, akikkel a kapcsolat ugyanolyan titokzatosféle, mint a halottakkal, bármely városéival. így folytattam azt a bizonyos dolgozatot; és kitértem a kertek szép általánosára, mely sűrűbb városközponttól távolodva oly megejtően különös. Ebbe a képbe illik az alábbi idézet: „Eljött a sárgacsőrű trombitás, / a hím rigó s diófahegybe szállott". De a távolság is mindannyiunkat megérint, ahogy az Apátlan éj'szokok-ban: „Apánk most kint a nagyvilágba' jár. / Néha meginti újjal halszagú / gót piacok ködében a halál. / És akkor sorra kiejti nevünket, / hadd tudják meg az idegen falak, / s úgy gondol ránk idegen ég alatt, / mint kik időben is nagymessze tűntek." Idegen városokat bensőségesebben szeretni ennél már nem is kell. S hogy Jékely maga mint érez, tanúsítja Az éjféli Velencéhez írt verse: „A börtönök hídján megállok, / szellemként, észrevétlenül; / valaki kérdezi: ki jár ott? / a félhomály elevenül; / kezdhetnénk valami szeánszot!" És azt kérdi: „Micsoda vad bűbáj lepett meg, / milyen alkimista varázs? / Múlt századok elevenednek / bennem s mint őrült gondolás, / látom lelkét a holt vizeknek." És a Piazzettán, ahol „költők járnak s szerelmesek", felkiált: „Milyen különös élvezet: / örökre ittmaradni veszteg!" Én most, madaraink miatt, kiket más gondjára nem bízhatnék úgy, hogy halszagú, idegen piacokon járva bármi nyugalommal ejtsem nevüket, itt vagyok veszteg; hát persze, hogy városom utcája ez a két sor. (Nem egyirányú, azért se!) Igaz, a Concerto di Musica-vers int: „Milyen kicsi lesz most a város, / összesűríti a sötét; / meglepi valami halálos / árnyék az emberek szívét." Jékely városa a sok elmúlástudattól elevenül; s a legjobban így...! Régi példám, ez egyik legelébb átélt versem: „Városmajor, agyonütött vasárnap..." És itt: „Lézengek a fasorban, gyanús árnyék, / vasárnapos embertársak között"! Kinek ne volnának ilyen emlékei! Vagy a Séták a Zugligetben. Ahol „kék csillagát sziklaszín bükk alatt / hetykén lengeti már a télizöld; / alatta nagy barlanglakó vadak / csontvázait morzsolgatja a föld." És itt is a fahegybe száll „valami madárka" (ezt várják azok „kiknek itt valaha víg násza volt"), és a „csitri hang végigfut a sudáron / s nagy csontvázuk lent zúg-zeng mint a hárfa"; míg fent a szerelmesek fogának „finom csonthorgonya" akad egymásba, nem hagyná, „hogy az idő tovább lopózzék"... Aztán a Téli éjszakák ráébresztenek, honnét került a város- és utcahasonlat a fantázia-dolgozatba. Tessék: „Múlt életem uccáin, itten-ottan, / ahol jártam valaha nélküled", kezdődik a nagy szerelmes vers. Búcsúzás utáni. (Vajon az Éjfél igen jeles búcsúzásának-találkozásának is mi a helye? - „Mint lila füst, lebeg a parkon át, / városon át..." e nem múló emlék, „s künn egy domb hajlatán / lelkem csak utána veti magát, / akár a nagy lepkék egymás után..." Ó, egy majdan eltávozó, nagyon szeretett verébre is gondolhatunk így! A Jékely-városnak teljes élete van, rengeteg mindenre válasza, szava van.) Tény, hogy valahányszor a Krisztinavárosban járok (bármi prózaian: krumpliért, vagy mert a feleségemnek bedolgozom a háztartásba, akármiért, még illatszerboltba is!!), eszembe jár ez Jékelytől: „Kísértetként járok a Krisztinán..." Itt lelhető az a gyönyörű sorpár, hogy „ki voltam még az ősszel Krisztián, / miattad lettem télre, lásd, Cyránó"! Vagy a Levél ismét általános, de bizonnyal budai tája: „Amint kószálok a budai kertek" (íme!) „között az alkonyatban egyedül, / bizonygatom: a régi nagy keservek / szívelszórító íze édesül, / s most élvezem igazán a szerelmet." Vagy például az egyik sorra reá-rímelt egy halott rigóval az Erzsébet-híd melletti kis medencében a nem-véletlen: „Rigóbúcsút visszhangzik a medence..." Bizony, írom a régi dolgozatban, két városa is van az embernek, ha városában járva ugyanerre a városra a könyvek emlékei alapján is gondolhat. (Mekkora igazság! A rigóbúcsús medence mellett - mert már így nevezzük - könyvtárból, cipekedvén, találkozásra stb. mentem, mentünk már; s még ki mindenki.) A „farkasréti hegyhát", mely nagy ravatal, Kosztolányi emlékét szinte nem is idézi annyira viszsza, mint a Logodi utca verse, az Itt lakott. . . Ahol ,,meg fogunk még... sokszor állni", ezt mondja: „Vígan zajlik tovább az élet, / csak búsabbak a madarak, / s panaszuk egy hanggal szegényebb, / de testével még gazdagabb/ a föld, mely örül, mint a vének. / Bimbóznak udvarán a fák / s egy-két kesernyés orgona. / Milyen hálátlan a világ: / nélkülünk is így forgana, / tavaszán lendülve tovább." Az eszményi városjáró követi így a kottát, az utcákét, a fölfedezendő lehetőségekét, amennyire concerto grosso, sűrű és lendületes szövetű ez a két szakasz. Másutt a tagolást teremti meg a költő, írom a dolgozatba, szép példa erre A szépség pusztulása (s nem törlöm a szóismétlést): „Alkonyodik. Az idő hét felé jár. / Másfél órája már, hogy eltemették. / A földben éri már meg ezt az estét. / A Nap a Hárshegy oldalán lesétál." Egyetlen idézet maradt el itt kis híján. Ha gimnazistaként zártam volna dolgozatomat, bizonyára az lett volna a legalkalmasabb fordulat, hogy: nem, a házat, melyben születtünk, megtaláljuk a költők műveiben, megtaláljuk a természetben, melyhez mindenkor visszatérhetünk. És ha tíz év múlva írnám „ezt", akkor is másképp alakulna, feltételezem. De most jöjjön a majdnem elmaradt idézet. Nem emlékeztem fejből arra az öt szép sorra, csak azt tudtam, hol állt. Egy táblába vésve, a Martinovics-hegyen, a |eles természetvédelmi területecskén, annak kilátókör-falán leltem régebben. Aztán nem leltem többé, sokáig. Eltűnt a helyéről. Méltó tábla váltotta fel, persze. A park készítőinek nevét örökíti meg. Csak a kettő, gondoltam, mintha nem zárná ki egymást. Majdnem azt írtam hát befejezésül: amit Budapest nem őrzött meg az eredeti helyén, jelezze a Budapest. Ám a véletlen úgy hozta, hogy madarainknak füvet szedvén, a túl szárazon hagyott hegyet az idén szegényesnek találván ekképp, alaposabban körbejártuk a sokszögű kilátómellvédet, és valamivel eldugottabban bár, megtaláltuk Jékelyt. íme az öt sor mégis meglett: „Itt vagy, város, előttem és alattam, / Tágult szemembe gyömöszöl átér; / Nézlek a hegyről, melyre felszaladtam / Horizont-fejtő őszi távlatér. / Talán enyém leszel e pillanatban." (A „város" előtt és után, a táblán, szerintem, hiányzik az írásjel!) Szóval, a ház, melyben születtünk, írom most, áll, bár áthelyezgetik. (1981 nyarán) Tandori Dezső 26