Budapest, 1982. (20. évfolyam)
1. szám január - Földes Emília: „...három angyalfejés virágkoszorúk...”
egyik stíluskorszakra sem. így jogosan feltételezhető az, hogy e három motívum alkotta díszítőmustra a kor társadalmának sajátos igénye és Szentpéteri alkotó fantáziájának szerencsés találkozásának eredményeként jött létre, megteremtve egy sajátos reformkori díszítő motívumot. A 40-es években készült világi rendeltetésű tárgyak közül kettőt szeretnék kiemelni. Mindkettőt a reformkorra jellemző társadalmi igény hozta létre. Az egyik: a Budapesti Történeti Múzeum tulajdonában levő, 1844-ben készült agarászserleg. A kör alakú talpon álló, neobarokk formaadású fedeles serleg igen gazdagon van díszítve. A magas talpon, a noduszon s a tetején mindenütt magasan trébelt, dús díszítmény látható akantuszlevelekből és rózsákból. A serleg oldalán nyulat kergető agár látható, hasonlóképpen plasztikusan képzett agár a fedél fogógombja is. A másik: a reformkor gazdasági, társadalmi kérdései között állandóan viszszatér a jobbágyság helyzetének a problémája. E probléma megoldására hirdetett pályázatot Batthyány Kázmér az Országos Magyar Gazdasági Egyesületben. A pályázatot Hetényi János nyerte meg a Robot és dézsmaváltság erkölcsi és anyagi, mező- és státusgazdasági tekintetben című munkájával. Pályadíjul száz arannyal töltött szelencét kapott, amelyet Szentpéteri készített. A Nemzeti Múzeum gyűjteményében található szelence tetején és oldalán látható díszítmény szorosan kapcsolódik a könyv tartalmához, s eképp a tartalom illusztrációjaként értékelhető. A tetején dús, szőlőlevelekből, szőlőfürtökből, búzakalászokból, akantuszlevelekből és kagylós motívumokból képzett kartusban egy jelenetet láthatunk. Bal oldalon klasszicista oszlopcsarnokokban áll lustitia istenasszony, egyik kezében mérleggel, a másikban széttépett rablánccal. Előtte parasztasszony, aki egy kosár gyümölcsöt, míg a mögötte levő férje a vállán hozott búzakévét ajánlja fel hálából a megkapott szabadságért. A háttérben jobbra parasztház szekérrel és gémeskúttal, mellette szőlővel. Közel hat évtizedet átfogó alkotói tevénységének utolsó éveiben - Szentpéteri ismét domborműveket készttett. 1852-ben elkészült az 1741-es pozsonyi országgyűlés „Vitám et sanquinem" jelenetét, egy évvel később a Buda visszafoglalását, majd 1855-ben a Krisztus a Kálvárián jelenetét ábrázoló mű. E három dombormű készítésekor -egyes részletekben - még meg-megcsillan ugyan Szentpéteri egykori virtuóz tehetsége, de az agg mesternek már nem volt ereje a részletek összefogására. A kompozíciók erőtlenek, megformálásukból hiányzik a drámai feszültség, s a figurák plasztikai megmunkálása sem hasonlítható a korábbi domborművekéihez. E három műdarab egy fizikai erejében már erősen korlátozott - készítésükkor Szentpéteri már alig látott, s fogytán volt a lemezek kalapálásához szükséges ereje is -, de a tettvágytól változatlan erővel ösztökélt idős ötvösmester munkáiként értékelendők. Szentpéteri, aki a bécsi, berlini ötvöscéh tiszteletbeli tagja volt, akit dísztagjává választott a Párisi Nemzeti Gazdászat, Ipar és Kereskedelmi Társulat Akadémiája, akinek a műhelye előtt egykor előkelőségek hintajai álltak, hogy domborműveit csodálják, elfelejtve, egy szegény mosónő gondoskodására szorulva halt meg 1862. június 13-án. Szentpéteri József munkásságának összegzésekor alapvetően meg kell különböztetnünk az egyházi és világi megrendelésre készült tárgyak csoportját a domborművekétől, az előbbit a „hagyományos" gyakorlat körébe vonva, az utóbbit annak határmezsgyéjére szorítva. Kelyhek, kancsók, tálak, gyertyatartók készítőjeként remekműveket hozott létre - különösen a 20-as években -, amelyekben tehetsége szerencsésen egyesítette a legnemesebb magyar ötvösművészeti hagyományokat az osztrák közvetítéssel érkező francia hatásokkal, de épp tehetsége szolgált biztosítékul arra, hogy - ellentétben számos kortársával - soha sem vált utánzóvá, hanem mindig újat alkotott. Földes Emília 25 Úrvacsorakehely, 1811. A szilvásváradi református egyház tulajdona mint ötvösművészeti tárgyakként. Olyan műfajt elevenített fel Szentpéteri, amelynek voltak előzményei az európai ötvösművészetben, de a kortársak kissé tanácstalanul szemlélték, s technikai bravúrként értékelték e munkákat, nem pedig a most alakuló-fejlődő nemzeti művészet egyik válfajaként, aminek Szentpéteri szándéka szerint készültek. A pesti polgár használati és dísztár gyakat kívánt, erre volt pénze. A megrendelések lényege akkor sem változott, amikor speciálisan erre a korra - a reformkorra - jellemző tárgyakat rendeltek nála. E korszakban több olyan művet is alkotott, amelynek színvonala megközelíti a húsz évvel korábban készült tárgyakét. Az eltelt évek során azonban a tárgyak formai megjelenítése ala posan megváltozott. A korábbiakat a formaadás nemes egyszerűsége, a testek karcsú, magas, elegáns kialakítása, a finoman cizellált, klasszikus motívumokat felhasználó díszítőmustra jellemezte. A most készülteknél e formák lassú eltűnését látjuk, helyükre sokkal öblösebb, többszörcsen tagolt, hullámos vonalvezetésű formák kerülnek, amelyeknek a mozgalmasságát csak növeli a mustrának, a díszítésnek egyre fokozódó tobzódása. Az ornamentális díszítmény magasabb domborításával fokozott fény-árnyék hatás olykor felbontja a tárgy kontúrvonalait. Felbomlik a díszítőmustra elemeinek klasszikus egysége is. Az akantuszlevelek, az indák, a szőlőlevelek és -fürtök mellett megjelennek a barokk és rokokó stílusra jellemző motívumok: a kartusok, kagylódíszek, olykor egy tárgy díszítményeként. A 30-as évek közepétől a magyar ötvösművészetben általánosan jelentkező stílusváltás okát a megrendelő személyének és ízlésének változásában kell keresnünk. Míg a klaszszicizmus elterjedésében a középnemesség játszott döntő szerepet, addig a kialakuló új stílusok - neobarokk, neorokokó - viszont a polgárság igényeit szolgálták. Az eddig ismertetett tárgyak díszítő motívumainak is vissza-visszatérő eleme volt a búzakalász, a szőlőfürt és szőlőlevél, olykor más díszítő ornamensek mellett, olykor egyedüli motívumként, mint az 1846-ban készült Túrkevei úrvacsora-tányérnál. A hatkaréjos tányér peremén széles díszítősáv fut körbe, amely a három motívumból tevődik össze. A szőlőlevél és -fürt, valamint a búzakalász ilyen hangsúlyos szerepeltetése nem jellemző Pórus király fogságba esése, 1850. Dombormürészlet. Budapesti Történeti Múzeum