Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Szabó Gabriella: Somogyi József

PRO URBE 1982 Somogyi József Azt hinné az ember, nincs könnyebb, mint híres emberrel interjút készíteni, közismert személyiségről portrét vázolni. Nem így van, hiszen évek, évtizedek alatt már minden fontosat megkérdeztek tőle, minden lényegeset megírtak róla. Egy szerkesztőségi sajtóarchívumban belenéztem a Somogyi Józsefről szóló cikkek dossziéjába. Vagy száz újságcikk, riport, interjú, portré, kritika közül kiemeltem néhányat. Az egyik 1954-ből való, amikor a Kossuth-díjat kapta: „Ötletgazdagsága beállításainak nagyszerűsége, a megjelenítés, a szoborformálás eredetisége fölényes szakmai tudással párosul. Meleg, érzelmekkel teli kedvesség és közvetlenség teszi alkotásait emlékezetessé". Csaknem három évtized múltán mivel egészíthetném ki a művészi-emberi portrét? Somogyi József szobrászata az ötvenes években érett naggyá, szobrai akkor is, azóta is hit és erő, érzelem és tudás ötvözetéből születtek. A hatvanas évtizedtől a korábbi tiszta pátosz és romantika helyébe az expresszív s egyszersmind konstruktív szerkesztés feszülő dinamizmusa lép. Zaklatott, „rongyos" felületkezeléssel, lendületesen, nagy szuggesztivitással alkotja szobrait. Stílusa egyszerűbb, mondanivalója mélyebb, keményebb. „Egy szobor meg kell állítsa az embert szépségével vagy drámai indulatával. Én olyat akarok teremteni, amely mellett nem mennek el az emberek közömbösen" mondta 1959-ben, s akkori ars poeticáját ma is vállalja. Mint ahogy teljes hittel vállalja minden cselekedetében korunkat is. Az anyaggal való birkózáson túl birkóznia kellett, kell elmúlt idők gátjaival, törvényeivel, ízlésvilágával. Nem idealizált, Apolló- és Vénusz-termetű, anatómiai tökélyű alakokat formál; képzelete azt alkotja meg, amit a valóság sugall neki: munkásokat, parasztokat, küzdeni tudó férfiakat, asszonyokat. Somogyi József nem kedveli az időről időre megrendezésre kerülő nagy, reprezentatív tárlatokat, gyűjteményes kiállításokat. Annál szívesebben adja legjobb műveit terek, parkok, kertek, középületek „állandó kiállításaira", kitéve őket napsütésnek, esőnek, pornak, hóviharnak, s az ott járó emberek sokféle reagálásának. Híres budapesti állatszobrai közül talán a Parlament 1948-ban „született" oroszlánja a legismertebb. Több mint negyed százada áll a Bajza és a Benczúr utca sarkán lévő kertben, a hajdan előkelő magánvillák tövében a Kubikos, az ásót ragadó félmeztelen férfi, dühös, tettre kész indulattal. Munkában elnyűtt alakja kétségbeesett, de elszánt lázadót szimbolizál. Az óbudai kísérleti lakótelepen „élő" Családot nehezen fogadták be annak idején, jó húsz esztendeje, az odaköltözöttek. Értetlenül, nem ritkán gúnyosan szólva álltak mellette, mert nem érzelmes életképet ábrázol, hanem azt, ami a család lényege: zárt egységet, szoros összetartást, egyenességet, egymás vállalását. Az Anya szobra a Török utcában s egy későbbi, másik Anya is a metró Kossuth téri állomásánál masszív, sok-sok terhet elbíró ősanya. Mednyánszky László síremlékén a Mező Imre úti temetőben szokatlan pózban örökítette meg a hányatott életű festőt: az élet űzött, magányos vándora egy útszéli kövön pihen, nagysága, ereje így groteszk vonással gazdagodik. Kezében a vándorbot a biztonság. Szikár fejének csupán a kajla kalap nyújt enyhet-árnyékot. Tépettség, nagyság, űzöttség és kemény küzdelem ötvözete. Egy éve áll Lágymányoson Bartók centenáriumi emlékműve. A szobor háromméteres, ám mégis törékeny; légiesen karcsú a zeneszerző alakja egy se kapu, se harangláb némán is zúgó harangjai alatt, az elmenő és mindig visszavágyó, vagy éppen megérkező s a múltba, jövőbe, önmagába, belénk tekintő, eget-földet fürkésző halhatatlan művész elhivatottságát, időtől független nagyságát sugározza. Az epreskerti műteremben újabb művek vannak születőben. Az utolsó simításokat végzi a mester egy háromméternyi magas szoboralakon. A szarvasos fiú Győr város megrendelésére készül. Régi adóssága a művésznek a Rudnay-síremlék. S van egy izgalmas, szép megbízatása. Rodostóba, a tenger partjára, a fejedelem volt udvarháza — restaurált emlékháza — elé készíti Rákóczi lovas szobrát. Már gyűlnek a rajzok, tervek, s hátravan a helyszíni szemle, mert mindig látni kell a környezetet, ahová a szobor kerül. Nem mindegy, hogy mekkora térben áll, hogy milyen a napjárás, az árnyék, a rálátás, az épületek magassága, távolsága stb., stb. Olyan ez, mint a faültetés mondja Somogyi mester. A gazda is meggondolja, hova ültessen diófát, hova jegenyesort vagy bokrot. Somogyi József, mintha csak magának mondaná, tűnődve fogalmazza meg gondolatait a művészetről. A művészet mindenkié, úgy hogy mindenki megtalálja benne a maga vágyainak megtestesülését. A művészet rendje, törvénye igen sokszínű, akár az élet, de lényege a gondolat, a mondanivaló, amelyet a mű közvetít. ízlésváltozás csak lassan, a tárgyak (a művek) állandó jelenléte által történhet. Szinte észrevétlenül bontják a vizuális gátakat, sok kis nyomot hagynak, s beépülnek az ember tudatába. Az a fontos, hogy az ember felismerje a maga belső rendjét, belső törvényeit, s hogy vállalja azt. Szívesen beszél a mester a főiskoláról. Növendékei teljes szabadságot élveznek. Egyetlen szigorú követelmény van: a művészet megtanulható részét meg kell tanulniuk, hogy majd meg tudják csinálni a megtanulhatatlant. Végre valóra válik a tanár, a rektor több éves terve-vágya: Tihanyban tavasszal megkezdődik a művésztelep építése. A felsős művészképzősök fél évig mintázhatnak, festhetnek majd ebben az alkotóműhelyben. De a társművészetek fiataljait is szívesen látják itt, hogy létrejöjjön egy gondolatgazdag, új szellemi közösség. A kérdésre, hogy mikor s mi által pihen, azt mondja, a munka nem fárasztja, pontosabban: nincs gyönyörűbb fáradtság, mint a szoborkészítés fáradtsága. Ez boldogsághoz fogható jó érzés, öröm. A híres latin közmondást idézi: Ne múljon el egyetlen nap sem vonás nélkül. Vagyis, minden nap csinál valamit: rajzol, gyúr, formáz. Pontos, tiszta, időtálló életművet épít Somogyi József. Mind többen és mind gyakrabban állunk meg szobrai előtt. Érezzük, s megértjük, hogy művészete az emberről szól, az embernek, aki mindig, mindenütt keresivárja a szépet, s előbb-utóbb azt is megérti, hogy a szépség sokkal több, mint a formák tökéletessége. Belülről árad, jóságból, a lélek nemességéből, derűből és harmóniából, ha kell, nemes indulatból tevődik össze. Lemérhetetlen és megfoghatatlan. Szabó Gabriella 12