Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Nem ír, nem olvas

KERTÉSZ PÉTER Nem ir. nem olvas Jól megtermett, becsületes iskolakerülő volt Pisti világéletében. A szülei meg falaztak neki. Hasznát vették a ház körül. Máskor meg a kistestvérére kellett vigyáznia. így aztán többet volt odahaza, mint iskolában. Úgy mondták az osztálytársai, hogy neki majd minden nap pirosbetűs. A tanítója, szegény, mi mást tehetett, beletörődött a megváltoztathatatlanba. Eleinte üzent, berendelte a szülőket, hogy mégiscsak jobb lenne annak a gyereknek, ha ott ülne délelőttönként a padjában. Később ezt is feladta: beírta a fiút egyszerűen hiányzónak. Évismétlés évismétlést követett, pedig ész dolgában nem tartozott éppen a legszegényebbek közé. Aztán jött a megváltó felmentés, mivel Pisti „védett korba" került, vagyis mentesült az iskolakötelezettség alól. Elhelyezkedett kőműves mellé, s röhögött a markába, ha a vasárnapi korzón a tanító úrral összefutott, hisz uborkaszezonban is megkeresett annyit, mint három — nem tanító! — mérnök, akinek a sok tanulástól tyúkszem nőtt a fenekén. íme, a tanmese szabályai szerint barkácsolt história, amely, úgy látszik, reneszánszát éli. Megannyi változatával találkozhatunk napjainkban. Pedig hányszor halljuk: nyolc osztály nélkül ma már nem lehet kezdeni semmihez! Mégis újra és újra meghatódunk az írástudatlan ezermestereken, akiknek egy élet kevés volt arra, hogy a nevüket megtanulják leírni, amint komótosan rajzolják az oktatási patthelyzetet tükröző X-et a pontozott vonal fölé. A változás legfeljebb annyi, hogy ugyanezt a kunsztot manapság ápolt, piros körmökkel sem szégyen bemutatni. * Csak ülök és ámulok a televízió előtt. Éppen a „legkeresettebb" fotómodell húzza ki a kétszáz forintos vásárlási utalványokat nyerők levelezőlapjait, s mint afféle színes készülékkel rendelkező vidéki, arra gondolok, hogy bizony elég csiricsárén öltözött fel erre a nem mindennapi alkalomra. De nincs harag, mondom is kis feleségemnek, biztosan arra kérték, hogy sok pirosat meg sárgát kapjon magára. Ám a fordulat csak ezután jön. A mindig mosolygós műsorvezető csillogó szemmel konstatálja, hogy elsőre nem sikerült a kislánynak a feladatát megoldania. Ugyanis tíz helyett csak hét lapot húzott ki a szerencsekerékből. „Ejnye, ejnye, hát ne károsítsuk meg a mi aranyos megfejtőinket." Én meg kajánul azt vésem a jegyzetfüzetembe: a legkeresettebb fotómodell — és nem tud elszámolni tízig. Kedvenc kofám, Juliska néni, aki még jégverésben sem hagyott ki egyetlen hetipiacot hatvan esztendő alatt, híres analfabéta: olvasni azt cefetül tud, akármeddig. Persze pízt, nem könyvet. Imre bácsival — akinek még az sem adatott meg, hogy sok pízt olvasson — véletlenül ismerkedtem meg. Találomra benyitottam az egyik vállalathoz, hogy elbeszélgessek egy iskolát nem járt segédmunkással. A titkárságon közölték, hogy az igazgató elvtárs, sajnos, házon kívül van. Mentünk a főmérnökhöz, ahol már ott ült a személyzeti vezető elvtársnő is. Nagyot nézett, amikor előhozakodtam, hogy mi járatban vagyok. Lenne ugyan fontosabb mondanivalójuk, de hát „maguknál sajtósoknál soha nem lehet tudni." Megittuk a kávét, s akkor mondta a személyzetis, hogy ő csak a művezetőig lefelé ismeri az állományt, menjünk a munkaügyre. Mentünk. Újabb kávé, kiselőadás a munkaerőhelyzetről, meg hogy milyen nehéz manapság segédmunkást találni. Náluk is kevés van, alighanem az a bácsi az lesz, aki az üzemfenntartás előtt szokta sepregetni az udvart. A főnök éppen früstökölt az üzemfenntartáson, s biztosított, hogy jó helyen járunk, csak egy keveset várni kell, míg Imre bácsi előkerül. A dolgozók védőitaláért szalajtották. Sebaj, addig számba vesszük, mi is itt a teendője. Takarítás a műhelyben, az udvaron, a géppark tisztán tartása, anyagvételezés, és hát segít a hegesztőnek, ő cseréli a gázpalackokat, ami már bizonyos szakértelmet is igényel. Ezenkívül eleget tesz a szakik kisebb-nagyobb kívánságainak is. Ha a kézbesítő nem ér rá, például, ő hozza el a tízóraikat a büféből. Imre bácsi szívesen csinálja ezt is, „olyan szolgálatkész emberke." De már itt is van. Bizonyára kiokosíthatták útközben, mert ugyancsak megilletődötten álldogál a küszöbön. Szabadkozik, amikor helylyel kínálják, ül ő éppen eleget, s különben is piszkos a ruhája. A személyzetis hölgy megnyugtatja: minden kérdésre bátran válaszolhat. O, sajnos, nem maradhat, mert értekezletre megy. Azzal kezét nyújtja az öregnek, aki a hirtelen megtiszteltetéstől, mintha csak gyónni készülne, kis híján rácsókol a méltányosságot gyakorló vörös körmökre. Aztán ketten maradtunk, s lassan kikerekedik egy iskolázatlan élet. Hatan voltak testvérek. Ő maga két osztályt járt, akkorra már elég erős és okos lett ahhoz, hogy édesanyja, aki egyedül nevelte mind a hatukat, munkába adja. Volt bojtár, béres, mint minden szegény ember, nem válogatott. Egyszer hívták gépészhez tanulónak, de nem futotta a kaucióra, és a mester nem tudott megegyezni az édesanyjával. így telt el majd egy negyed század. A háború kitörésekor berukkolt, majd fogságba esett. Ahogy szabadult, megnősült. Bányában kapott munkát, előbb kuplis volt, majd az osztályozón és a meddőhányón dolgozott. Odament, ahol többet keresett. Mégsem tudta megszokni a bányászéletet. így hát felköltöztek az egyik Pest környéki községbe. A tanácstól kapott szuterén konyhában laktak, nemsokára fiuk született. A családfő Angyalföldre járt dolgozni, a Gázfejesztőkészülékek Gyárába. Itt vihette volna legtöbbre életében, már betanított munkás volt, amikor a gyár leköltözött valahová az Alföldre. A mostani helyén eleinte szállítóknál dolgozott. Aztán egy alkalommal a henger lecsúszott a korcsolyáról, kivágta a kezéből a pajszert, ami odacsapódott a 6