Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Nem ír, nem olvas

lábához és eltörte. Felépülése után az orvos könnyebb munkát javasolt. így került az üzemfenntartáshoz, a hegesztők mellé. Szívesen megtanult volna hegeszteni, de az akkori mestere azt mondta, hogy ő már adott segédmunkás pofájába kenyeret, így lett az öregből mindenes. „Belefér a bérszínvonalba." Egyszer hívták a Gül Baba kifőzdébe jobb pénzért, emelgethette volna a nagy lábosokat az aszszonyok helyett, de arra gondolt, akárhová menne is, mindenhol új embernek számítana. Hát maradt. Felesége beteg, nyugdíjat nem kap, csak néha segélyt a tanácstól. Egy keresetből megtakarítottak annyit, hogy telket tudtak venni, s felhúztak rá OTP-kölcsönből egy kis házat. Már csak kút kellene. A rávalóért Imre bácsi munka után kapálni megy harmadába. A szabadsága alatt meg a téeszben keres egy kis mellékest. Emellett vesszőseprőket készít eladásra, hízót tart, az is hoz valamit a konyhára. Külföldön csak fogságban volt, színházat nem látott belülről, s a Balatonban sem fürdött még ebben a büdös életben. Mielőtt elbúcsúzunk, megmutatja, hogy melyik a palack, hogy helyezi rá a targoncára, az meg ott a pisztoly, amelyikkel hegesztenek. Ilyen ember volt világéletében. * A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Demográfia és statisztika című tankönyvében olvasom :,,Magyarországon az iskolai végzettség színvonala jelentős mértékben megnövekedett. Az 1970-es népszámlálás szerint a népesség 29 százaléka elvégezte az általános iskola 8 osztályát. Ez az arány 1960-ban 18 százalék volt." Majd így ír Pallós Emil A népesség műveltség szerinti megoszlása fejezetben: „Az iskolába nem jártak aránya a 10 éves és idősebb népességből 1970-ben 1,9 százalékot tett ki, ami azt jelenti, hogy az írástudatlanság felszámolása befejezettnek tekinthető." Erre szokták azt mondani, hogy bár a próféta beszélne belőle. Sajnos nem az beszélt. Az 1980-as népszámlálási adatok ugyanis azt tanúsítják, hogy az analfabétizmus legjobb esetben is csak tetszhalott volt. A hétévesnél idősebb népességen belül „a nulla osztályt jártak" száma 185 300 az országban. A „fejlődés" több mint tízezer a korábbi megméretéshez képest. Ami világosan igazolja az újratermelődést, s cáfolja azt a hiedelmet, hogy az iskolázatlanokat javarészt az öregek között kell keresni. Más kérdés: hogyan lehet valaki nulla osztályos hétéves korban? Hiszen amikor világra jön, rögtön nyilvántartásba kerül. Még az is, akivel ez a csoda az árok partján vagy egyéb, kórházon kívüli helyeken esik meg. A terhesség során tud róla a védőnő, van kartonja minden anyukának, a cigányoknak is! Azért nem felesleges hangsúlyozni ezt, mert szokás azt mondani, hogy nagyjábanegészében ők rontják a statisztikát. Hát nem csak ők. Akinek tehát születési anyakönyvi kivonata van, azt összeírják. Aztán vagy viszik iskolába, vagy nem. Esetleg jár egy ideig, aztán már nem. A tanító néninek biztosan feltűnik, hogy Pisti vagy Ferkó hetek óta hiányzik. Szóvá is teszi, a tanács is megpróbál ráijeszteni a szülőkre. Ám a dolog nem olyan egyszerű. Iskolakötelezettség ide, iskolakötelezettség oda, az oktatási hatóságok erőlködése — az esetek többségében — csak falra hányt borsó. Márpedig, ahogy szarkasztikus professzorom mondotta a péntek esti vacsoránál a rabbiképzőben: ahol nincs szankció, ott hiába minden pragmatica. De figyeljük csak tovább a legutóbbi népszámlálás adatait. Az 1—5. osztályt kijártak száma . egy m i 11 ió-ötszázn egy ve n hét eze rnégyszáz. Ennyien vannak azok, akiknek jó esetben ötödik osztályról van végbizonyítványuk. Azok száma pedig, akik már „letudták" a 6—7. osztályt is, kétmillió-százötvenezer-hatszázötven. A számokból nem nehéz kiolvasni, hogy valójában többről van szó, mint múltbéli örökségről, hiszen ez idő szerint nyugdíjas nincs annyi — bár abban aztán nem szűkölködünk—, mint fél- vagy negyedrész analfabéta. Vagyis szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a „befejezetlen" bizonyítványok tekintélyes részét a felszabadulás után osztották ki. Budapesten éppen úgy, mint országszerte. A hétévesnél idősebb népességen belül a nulla osztályosok száma 1980-ban még mindig tizenötezer-hatszáztíz volt, ezerrel kevesebb, mint egy évtizeddel korábban. Vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy 1960-ban kétszer annyi analfabéta élt a fővárosban, s azt megelőzően fél évszázaddal — fele annyi népességen belül — csaknem ötször annyi. Nem kevésbé aggasztó a helyzet, ha a félanalfabéták, azaz az 1—3. osztályt elvégzettek bizonyítványát próbáljuk megmagyarázni. Ebben a kategóriában tíz év alatt több mint tízezer a szaporulat, s az abszolút érték már megközelíti a kilencvenezret. Vagyis ha nagyvonalúan kereken százezernek vesszük a budapesti illetőségű analfabéták és félanalfabéták számát, akkor szomorú szívvel azt kell megállapítani, hogy ez a populáció meghaladja a lakosság öt százalékát! S ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy 1—3. osztálylyal manapság könnyebb pontot tenni a tanulmányok végére, mint éppenséggel nulla osztálylyal. Ami pedig a nyolcadik osztályt elvégzetteket illeti: számuk 1980-ban megközelítette a félmilliót, s mintegy húszezerrel elmaradt a tíz évvel korábban rögzített adat mögött. Szépséghibája a dolognak, hogy ez a különbözet nem jelentkezik teljes egészében a középiskolát vagy egyetemet végzettek táborában. Kevesebb a nyolcadikos azért is, mert van, aki megelégeli az iskolába járást negyedikes, ötödikes, hatodikos vagy hetedikes korában. Fővárosunkban ez idő szerint több mint négyszázezer ilyen — egyébként derék — állampolgár van. Ami, ha mást nem, azt mindenképpen reprezentálja, hogy — elvárás ide, elvárás oda — nyolc osztály nélkül is lehet boldogulni valahogy. Számos esetben még jobban is, teszem azt, mint vörös diplomával. Nyilvánvaló, persze, hogy rontják a statisztikát a különféle fogyatékosok is. Vagy azért, mert egyszer és mindenkorra iskolaéretlennek bizonyultak — okkal, ok nélkül, —, vagy mert könnyebb volt egy mozgásban erősen korlátozott gyereket — ha jól vágott is az agya — felmenteni nagylelkűen, mint megoldani az oda- s visszaszállítását. Kétségtelen, hogy sokan tudnak írni-olvasni olyanok is, akik, meglehet, még soha nem láttak iskolát belülről. Valamikor a népesség összeírásánál külön rákérdeztek az írás-olvasás tudására. Manapság ehelyett van az iskolai végzettség. Jóllehet a kettő nem feltétlenül ugyanaz. Hiszen az iskolai végzettség csupán afféle kulturális mérce, ám semmi esetre sem tükre a tényleges műveltségnek. Ismerek tekintélyes orvost, mérnököt, aki a Sportra és a Nők Lapjára fizet elő, s húsz forintot sem költ könyvre egy évben. Ugyanakkor barátaim között számon tartok vasöntőket, akiknek rangos könyvtáruk van, és rendszeresen olvassák a Valóságot, a Heti Világgazdaságot s egyéb nívós folyóiratokat. Az írni-olvasni tudás, különösen pedig az írás-olvasás szokása valahogy nincs szoros összefüggésben az iskolázottsággal, még akkor sem, ha egyes személyzeti vagy munkaügyi vezetők azt írják zászlajukra, hogy: „Mondd meg, hány osztályt jártál, megmondom ki vagy." A dolog sokkal bonyolultabb, az igazi közellenség valójában az írás-olvasás gátlástalan megtagadása. Hogy rendszeres kabarétréfa téma a kortárs magyar művészet, amely fölött ma már azok is pálcát törnek, akik bele se kóstoltak. Érettségi találkozókon rendre az első kérdések között szerepel: mennyit keresel?, mire vitted, öregem? De hogy gondolkodom-e, tájékozódom-e a világban — az nem kerül terítékre a fehér asztal mellett. Csak a papírnak s a papírpénznek van egyre inkább konvertálható hitele. Mitévők legyünk hát? Ijeszszük meg a varázserejű hályogkovácsokat, csontkovácsokat? Iskolázzuk be őket, hogy azt is elfelejtsék, amiért a világra jöttek? Miért csak az analfabétáktól, félanalfabétáktól, nyolc osztályt el nem végzettektől kérjük számon a mulasztásukat, ha egyszer a számon kérő gazdasági, társadalmi vezetők közül is jó néhánynak hiányzik az oskolája? Százával tanítanak iskoláinkban képesítés nélkül, vagy képesítésüknek nem megfelelő tárgyakat, miközben — nagyon helyesen — jogosítvány nélkül tíz métert sem szabad vezetni gépkocsival az utakon, de még egy villástargoncával sem valamelyik kihaltnak látszó gyár udvarán. 7