Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Negatív szolgáltatás”

rán téren, például, éppen azért van bezárva, mert itt jó, ha naponta tizen megkönnyebbültek. A Halászbástya szomszédságában meg valósággal sorban állnak a vendégek. A vállalat éppen ezért igen bölcsen „nem élezi az osztályharcot", s háromhavonta cseréli a jobb helyek kezelőit, hogy mások is kereshessenek. De hát így sincs ember, s feltehetően nem is lesz, ezért ez a nagy fene automatizálás, ami — bármilyen meglepő — Budapesten egyelőre csak kényszermegoldás. És nem azért, mert annyira ragaszkodunk az ott tébláboló nénikékhez, akik köztes lényekként közlekednek a férfi és a női traktus között, hanem egyszerűen azért, mert jelenlétük bizonyos mértékben fékezőleg hat az illemhelyeken is tapasztalható vandalizmusra. Meggyőződhet róla bárki, hogy nyitás előtt milyen patyolattiszták a vécék. A takarító brigádok (a metróhoz alkalmazkodva) tizenegy óra után látnak munkához, s többnyire éjfél után, kettőkor végeznek, de természetesen üzem közben is eljutnak a forgalmasabb helyekre három-négy óránként. Minden egyes esetben olyan állapotok fogadják őket, mintha akkor kezdenék éppen a nagytakarítást. Főleg a férfiak jeleskednek, hetente átlagosan három-négy vécét vágnak haza, nemegyszer úgy, hogy hetekre be kell zárni. Mint például a ronthatatlannak tartott Jászai Mari térit, ahol szinte minden automatát megbénítottak, leszereltek, kitéptek, kiütötték a fotocellás készülék érzékelő szemeit, mint valami rossz horrorfilmben. Végül az import automatika helyére hagyományos berendezéseket építettek be, mert a pótlásra nem volt deviza, s ha ezeket teszik tönkre — kisebb lesz a kár. De lopnak rendszeresen komplett W. C.-tartályokat, sőt, még csészéket is (rejtély, hogy nem tűnik fel senkinek, ha valaki dolga végeztével csészével a hóna alatt távozik a nyilvános illemhelyről), hetente harmincnegyven ulődeszkát, csapokat, csapgombokat, egyszóval mindent, ami mozgatható, s ami, sajnos, hiánycikk a kereskedelemben. Három év alatt 30 kilincsautomatát fosztottak ki. Tavaly októberig harminc kézszárító tűnt el szőröstül-bőröstül (darabja 3200 forint), s legalább annyi panaszos levél érkezett az üzemeltetők címére, hogy miért nincs az illemhelyeken kézszárító. Aki már betévedt Nyugaton ilyen helyekre, tapasztalhatta, hogy még villanyborotva is rendelkezésére áll a kedves vendégnek — nálunk, nyakamat rá, hogy egy nap alatt mind eltűnne. Visszatérő jelenség a frissen kirakott vécépapírok ellopása. Nyugdíjas, nyilván alacsony jövedelmű nénik kilesik, amikor eltávoznak a takarítók, akkor bemennek mind a hat fülkébe egy-egy forintért s szépen berakják a gurigákat a szatyrukba. A trükk egyidős a szakmával. Aztán jön a KÖJÁL, s tapasztalja, hogy kérem, itt nincs papír. „Minket kérem nem érdekel, hogy nincs személyzet, ha a higiéniai követelmények megfelelőek." Ahogy az sem érdekel senkit, hogy a közterületről az italozás átkerült a nyilvános vécékbe. Nem is látni a közért előtt manapság italozó embereket. Annál több pálinkás, sósborszeszes üveget dobálnak bele a kagylókba vagy hagynak ott borravaló gyanánt. A nőiben semmivel sem kevesebbet, mint a férfifülkékben. Vagyis hiába mondogatják a szakemberek, hogy sok nyugati főváros megirigyelhetne minket, annyi a nyilvános illemhelyünk, s hogy ezek folyamatos nyitva tartás mellett ki tudnák elégíteni az igényeket — mást kell kitalálni. Mert bizony a vécés néni (aki nincs) változatlanul kulcsfigura. Ez a más: a pályázatilag meghirdetett szerződéses üzemeltetés. A Csatornázási Művek vezetői így próbálják vonzóvá tenni ezt az olyan-amilyen mesterséget. Méghozzá úgy, hogy kaució sem kell, csak három hónapnál nem régebbi KÖJÁL-igazolás, erkölcsi bizonyítvány s érvényes takarítói iparjogosítvány, amit (így mondják) a tanácsnál szakképzettség nélkül is bárki beszerezhet. Elképzelés szerint három (egy nagy, egy közepes és egy gyenge forgalmú), lehetőleg egymáshoz közeli, nyilvános illemhelyet adnának oda akár egy családi konzorciumnak, amelyen belül megosztanák a feladatokat. A lényeg a folyamatos nyitva tartás, a tisztaság, a felügyelet, s hogy a teljes bevétel után adózzanak a tanácsnak, amely így (korábbi ellenérzéseit félretéve) még hasznot is húzna ezen alapvető lakossági szolgáltatás felvirágoztatásából. A gazda továbbra is a Csatornázási Művek marad, amely azt reméli, hogy az évi húszmillió forintos veszteségéből sikerül valamit lefaragnia ily módon. Októberben, amikor ezeket a sorokat írom, az érdeklődés még elég szerény ugyan, de megszokhattuk, hogy mindenhez idő kell, s különben is, a családnyi vállalatok, szövetkezetek, társulások korát éljük. Jó hír még, hogy a vécéhasználat várhatóan szabadáras lesz, ami azt jelenti, hogy jobb helyeken akár öt forintot is elkérhetnek egy-egy „ajtócsukásért". Bár (ha a reformból egyáltalán lesz valami) a legtöbben nyilván nem fognak többet kérni két forintnál. A profik azonban aligha változtatnak (ha vívmány, hát legyen vívmány), kitartanak a hetven filléres tarifa mellett, hangoztatva: ugyanannyiért többet szolgáltatnak — s kevesebbet adóznak. A jövő a párizsi szuper nyilvános illemhelyé, amit nemrégiben fedezett fel ottjártában a Fővárosi Csatornázási Művek vezérigazgatója. Hadd ne soroljam fel, mi mindenre képes ez az egyszemélyes, blokkrendszerű vécé, amelyből kettőt belátható időn belül Budapesten is felállítanak. Annyit elárulhatok, hogy ez a korát megelőző konstrukció magától öblít, fertőtlenít, tisztítja meg használat után a padlót, s mielőtt a következő pacienst fogadja, illatosító anyagot permetez a légtérbe, Es hát a fala! — az kérem úgy van kitalálva, hogy nem fog rajta semmilyen ceruza. Hacsak a pestiek ki nem fognak rajta. 17