Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Keserű pirulák

SEREGI LÁSZLÓ Keserű pirulák Beszélgetés dr. Váradi Józseffel\ a Fővárosi Gyógyszertári Központ igazgatójával — Szeret játszani ? — Attól függ, miről van szó. — Azt hiszem, komoly dologról, az ön profiljába vágóról. Arról, hogy Budapesten nem olyan a gyógyszerellátás, amilyennek lennie kellene, — S ön szerint ebben mi a játék? — Jó kérdés. Ebben csakugyan nincs semmi játék. Ámbátor nem is erre gondoltam, amikor megtettem az ajánlatomat. Inkább arra, hogy egy kérdés erejéig öltsük fel a strucc jelmezét, csináljunk úgy, mintha nem tudnánk a Fővárosi Népi Ellenőrzési Bizottság vizsgálati anyagáról. — Rendben van. Tehát én most strucc vagyok. Mi a kérdése ? — Ön szerint milyen a fővárosi lakosság gyógyszerellátása ? — Nem rossz, de nem is jó. — Elég talányos válasz, ami azt illeti. — Pedig nem az, higgye el, csak olvasni kell tudni a jelentésekből. A WHO az elmúlt évtizedekben többször vizsgálta, hogy milyen a gyógyszerfogyasztás mértéke néhány európai országban. A széles körű felmérések bebizonyították, semmi okunk nincs a szégyenkezésre, a beteg ember nálunk mindig idejében hozzájuthatott a baját gyógyító szerekhez. Ám az utóbbi évtizedben valahogy megbomlott az egyensúly, mind több olyan hír kelt szárnyra, hogy romlik az ellátás, hol ezt, hol azt nem lehet kapni. Tagadhatatlan, 1971-től csakugyan növekedett azoknak a medicináknak a száma, amelyekre a lakosságnak szüksége lett volna, de nem voltak beszerezhetők. Az elmúlt két évben megtorpant a növekedési ütem, de az az igazság, hogy a patikákban állandóan hiányzik 10-20 gyógyszer. Hz a lista folyton változik, de tény, ritkán fordul elő, hogy valamennyi gyógyszer egyszerre kapható. A gyógyszertárakban hangos szóváltásokra került és kerül sor, viták robbantak ki, amelyekről sem a gyógyszerész, sem a beteg nem tehetett. A hiába fáradozó beteg a vétlen patikusokon vezette le a mérgét. — Ők vannak kéznél, nem akik a helyzetért felelősek. És a patikusoknak kell napjában ki tudja hányszor nemet mondani. Még akkor is, ha csak 10-20 gyógyszer hiányzik a polcokról, ahogy ön állítja. Ám — s itt már levehetjük a struccjelmezt — a FNEB sokkal súlyosabb tényeket tárt fel. Magyarán, szerintük az a 10-20 van száz is. Nem Iát itt ellentmondást ? — Hogyne látnék! — Akkor? — Nem én vezettem a vizsgálatot. — Így igaz. Mégis. .. — Nézze, én már akkor is kifejtettem az ellenvéleményemet, amikor nálam jártak az ellenőrök. Azaz, meggyőződésem szerint száz cikkről nincs, nem lehet szó. Valami félreértés történt. A mi nyilvántartásainkban hatvan volt az eddigi plafon. Hangsúlyozom: a raktárakból hiányzott ennyi. A patikákban csak a már említett menynyiséget kellett nélkülözniük a betegeknek. Egyébként az egészhez viszonyítva egyáltalán nem rossz arány. — Mennyi az az egész ? — Hazánkban jelenleg 760 gyógyszerfélét gyártanak. A forgalomban azonban körülbelül ezer fajta kapható, az importtal együtt. Sokan úgy vélekednek, hogy ez a 760 óriási szám, ezért nem tudják gyáraink kielégíteni a jogos igényeket, mert szétforgácsolják az erejüket. Jobban járnánk, állítják, ha kevesebb cikk szerepelne a palettán, de azok aztán mindig, minden menynyiségben rendelkezésre állnának. Az egészségügyi szakemberek viszont váltig meg vannak róla győződve, hogy az orvostudomány jelenlegi fejlettsége mellett jóval több fajta előállítására lenne szükség. A gyáraknak, s itt nemcsak a gyógyszergyárakról van szó, az az érdekük, hogy ugyanabból a termékből egyszerre hatalmas tételeket gyártsanak, és így egy csomó pénzt megspóroljanak. Nem kell átállítgatni a gépeket, nem kell előkészíteni az új sarzsokat — csupa előny. — Mármint a termelők előnye. — Hát éppen ez az! Eközben némileg háttérbe szorul a beteg érdeke, ami nem maradhat káros következmények nélkül. — Mire gondol? — Alig van olyan gyógyszer forgalomban, amely kifejezetten gyermekeknek készülne. Alig van elhúzódó hatású, úgynevezett depokészítményünk. Alig van korszerű szívgyógyszerünk. — Lehangoló kép. — Import nélkül még ennyire sem boldogulnánk, amennyire most. Tőkés piacról a gyógyszerek hat százaléka származik, a szocialisták hányada sem több 15 százaléknál. Kevés vagy nem kevés, nincs értelme ezen vitatkozni. Ennyi a keret és kész. Ezzel, ennyiből kell gazdálkodni. — Ez azt jelenti: mert kevés a pénz, bizonyos betegségek szükségszerűen kezeletlenek maradnak? — Az teljesen világos, hogy nálunk gazdagabb ország sem rendezkedhet be önellátásra. Mi arra törekszünk, hogy kihasználjuk a kereskedelmi kapcsolatokban rejlő lehetőségeket, s ilyen úton-módon szerezzük be azokat a medicinákat, amelyeket mi nem tudunk gyártani, avagy tudnánk, de nem gazdaságosan. A KGST szakosítási terveiben a gyógyszergyártás is szerepelt. Bizonyos területeken vannak is eredmények, de bizony lehetnének jobbak is. — Közelebbről? — A gyógyszerek egy része nem érkezik meg idejében. Vagy befut, de a kelleténél kisebb mennyiségben. Meg aztán, olykor-olykor a minőség sem megfelelő. A tőkés készítmények körét pedig anyagi okokból nem tudjuk a kívánt mértékben növelni. Ennek ellenére sem marad kezeletlenül a betegségben szenvedő. Az Egészségügyi Minisztérium ugyanis minden igénynek eleget tesz, ha a beteg baja valóban csak tőkés gyógyszerrel gyógyítható. Még egyszer hangsúlyozom: kell az import, de a helyzetet nem a behozatal mikéntje határozza meg elsősorban. Sokkal inkább befolyásolja a gyárak nem megfelelő szemlélete. — Miért, milyen a gyárak szemlélete? — Olyan, amilyennek a Fővárosi Népi Ellenőrző Bizottság találta: csak a bázisra, az éves tervszámokra ügyelnek. Azaz, nem folyamatosan termelnek, hanem egy füst alatt legyártanak nagyobb mennyiséget, aztán csak akkor kezdenek újra foglalkozni vele, ha már ég a ház. Prózaian fogalmazva: ha kimerült a készlet. Országosan gyógyszerekből 210 napra elegendő a készlet, de az üzemek egy-egy szert évenként csak egy, esetleg két alkalommal gyártanak. így menthetetlenül hiány keletkezik. — A kötelező szerződések, úgy tudom, negyedéves ütemekről szólnak. — Jól tudja. Nyilván az sem titok, hogy a nagy gyárak rendszeresen megszegik a szerződésnek az ütemezésre vonatkozó előírásait. Csakis ennek tulajdonítható, hogy például tavaly mintegy 80 gyógyszert senki nem gyártott. — Mit lehet ilyenkor tenni? — Semmit. Legföljebb kötbérezni. Ám attól még nem lesz gyógyszer. A Gyógyáruértékesítő Vállalat egyébként nem szívbajos, szó nélkül bepereli a vállalatokat, s ők feltűnően készségesen fizetnek. Nekik az export legalább olyan fontos, mint a belföld. Hiába nem áru a gyógyszer, mégiscsak annak minősül. Annak minősítik. Mi, a Gyógyszertári Központ — hogy érzékeltessem a helyzetet — nem állunk közvetlen kapcsolatban a termelővel. A GYÓGYÉRT-hez továbbítjuk a listánkat, aztán lesz, ami lesz. — Szavaiból úgy veszem ki, helyteleníti ezt a gyakorlatot. Vagy az elvet is? — Ne menjünk bele. Maradjunk annyiban, hogy ez a gyakorlat elvileg jó. Az megint más lapra tartozik, hogy gyakorlatilag jó-e az elv? — Mielőtt ebbe részletesebben belemennénk, 18