Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Tandori Dezső: Az eltűnt látószög nyomában

TANDORI DEZSŐ Az eltűnt látószög nyomában Ottlik Géza müveinek Budapest-élményéről Mintha megannyiszor csak szünidőre térne haza városába az Ottlik-művek központi alakja. Hiszen az „iskola" valahol „a határon" van mindig. Így hát onnét. Bár a városban tartózkodik, ez az ittlét igen gyakran iskolába járás csupán, padnyüvés. Nincs meg a léleknek az a lefelé lépdelő, ormótlan könnyedsége, amely a Lukács-fürdőben azt mondatja, gondolatban: „maradék nyári nagyvakáció", és hogy „már könnyű, és csak játék" valamihez képest „ez a mai civil életünk". Megmaradnék a jelképes sugallatokon innen. A tényéknél, melyek közül az elsőt valamikor az ötvenes évek második harmadában érzékeltem, februári tavaszban a Kossuth Lajos utcán, elsőéves egyetemistaként, amikor is megvásároltam egy okkersárga borítójú könyvet. Ez volt a Hajnali háztetők, amely nyomban a Kossuth Lajos utcával kezdődik valamiképp, aztán a könyvvel leutaztam egy napra a Balatonra, mindjárt télen, és azt tapasztalhattam, hogy „ott is" leutaznak, majd visszatértem, és a könyvben is akkor tértek vissza. A borító fakuló sárgája pedig ennek az emléknek a legszemélyesebb részével lehet összhangban. De a Kossuth Lajos utca ma is a ,,háztetők"-et jelenti nekem, rendhagyó fényben. Ez a fény támpont lett; ha ez mondható. Mindjárt az említett könyv gyerekkori emlékképével is: „Csak annyi támpontom van, hogy tavasz volt, s én ismertem már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelőttről, halványan még régebbről. Az iskola a Gellérthegy lábánál állt." Már ennyi is szédülést okoz: hát nemcsak a határon ? De a „nemcsak" is fontos szó; amiképpen a városba való vakációs visszatérés sem lényegtelen sőt, egymást értelmezik a helyszínek váltásaikkal. Már az „Iskola" részlete utal erre: „Nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről. A Haris köz esős járdájáról volt szó, gondolta Medve. Veronikáról, az ég alkonyati lilaságáról, hosszú, unalmas délutánokról, a tavasz tavalyról már ismerős vad lágyságáról. . ." És a Hajnali háztetők, erről: „Tantermünk a hátsó udvarra nézett. Az udvaron egy cseresznyefa virágzón a sárban, túlnan kopasz sövénykerítés látszott és kezdődő kertek bokrai, feketén. Rügyező vesszők, csípősen üde levegő, szikrázó napsütés, éles, fehér színek és hozzá csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül: sár, szél és cseresznyevirág: kopár látvány volt ez a gellérthegyi tavasí, ismertem már évek óta." Mármost „íróilag" ezeknek a kitekintéseknek az adja töltését, hogy nem gyakoriak, és mindig „a cselekményre" vonatkoznak, kibontanak valamit, a megfoghatatlanra utalnak, aria, hogy ha teljesebb is a látvány, „érteni" azér.: nem lehet afféle szavakkal, amelyek az iskola szükséges rendjét nyílván a meglétéből adódó további szükségszerűséggel irányítják. Viszont alkalmas minden efféle a lélek nagyobb szabadságának megteremtésére: nem kell kisebbrendűséget éreznünk a sikeres nagyobb padtárssal szemben stb. Ám önmagukban is jelentősek ezek a részletek, és nagyon alapvetően jelölnek „ősképeket" (amelyek korántsem legendaiak, mitikusak; a városi emberhez, meggyőződésem, közelebbi egy ilyen leírás, mint nyomban idézem, s távolabbi akármi hőstörténet): „Odabent (egy boltban, T. D.) pedig a bőségnek és a gazdagságnak még mesésebb tárháza várta az embert. A kirakat a bérház sarkán tovább kanyarodott befelé és felfelé egy kis közbe. A ház a Gellérthegy lejtőjére támaszkodott, és a kis köz enyhén emelkedett; úgyhogy a nyomda, amely a papírkereskedés mögött a földszinten kezdődött, az épület túlsó végében, a kert alatt már pincévé, alagsorrá süllyedt. Apró ablakai itt hátul a kertekre nyíltak, s belülről egészen magasan voltak, kint pedig le kellett guggolnunk, ha be akartunk lesni, hogy figyeljük a nyomdászok munkáját, amit én szívesen és kitartóan néztem mindig." Az Iskola a határon, már egy vakációs zárórészfélében, így folytatja a „kenyér-témát": „A kenyér nem elég. Kovászos uborkát árultak, gondolta, a Vámház sarkánál a kofák, a rakparton, ahol a gyümölcspiac kezdődött. Hosszú nyelű, lyukacsos fakanállal meregették a hordóból. Egyszer pedig együtt utaztak Ceglédig Kehrling Béla teniszbajnokkal. . ." Semmi sem elég; minden, ha fölérzékenyülünk rá a „nemcsak kenyérrel" állapotának áldásaként, roppant jelentőségű lehet. És összefügg, titkosan, az úgynevezett „lényeggel", amelynek lényege épp ez az összefüggés. A nagyváros utcarendszere, tömérdek lehetősége, a változatok sokasága tudniillik, már csak abból eredően is, hogy mikor s hol merre fordulunk be, és így tovább, rendkívül alkalmas ennek a látszólagos magánynak a megteremtésére, amelyet azonban tartalmasabbá változtathatunk önmagunkban; kifeléfordulóbbá, mintha a legtanulságosabb mozifilmet néznénk, székünkhöz cövekelve két óra hosszat. Egyik könyvbeli szünidejük napján, 1923-ban „együtt megyünk Medvével a Kálvin térig" (Medve Gábor a regény egyik főszereplője, T. D.). Ennek a főalak oly jelentőséget tulajdonít, hogy a tartalomjegyzékben is kiemeli. És a városban „álruhában járkált az ember, utcák, mozik, kirakatok, lakás, abrosz, villa, tányér, szakadatlan káprázatban". (Az iskola és a határ célszerűvé stilizált, eszelősformán racionalizált, gazdaságos fontoskodása után.) „Kora reggeli villamosok, aszfalt. Az otthoni szobák, az otthoni ajtók rézkilincsei, a fürdőszoba ismerős szaga. . ." (Ez is mind a város.) „. . .ez a távoli, hihetetlen világ nem volt álomszerű. Éppen az volt benne az elmondhatatlan, szívszorító boldogság, hogy való igaz. . ." Mi minden történt pedig? „Virágvasárnap utáni hétfőn. . találkoztunk a Ferenciek terén, ahogy megbeszéltük. Megvettük a holmikat, aztán céltalanul ténferegtünk a Belvárosban. . . Megálltunk az Egyetem utcában egy kirakat előtt. . ." Vagy: „Menjünk moziba! Jó. Már csuktak az üzletek." Ezek a kis vágások, az utcanevek konkrétsága, a helyzeteké: legalább akkora világképet hasítanak ki a megnevezhetetlenből, mint az iskola és összes köz- s magántanulsága. Egy kérdés, ahogy „megálltunk Medvével a Váci utca sarkán. — Ti hol laktok? kérdeztem. Höm, hüm mondta Medve kelletlenül. Mindegy. Hüm, höm. Hol? A Baross utcában! felelte dühösen." Hanem azért „rendben volt minden. Szótlanul lépkedtünk az áprilisi estében. Magányos kis villamos csörömpölt végig a Kecskeméti utcán, világos ablakokkal. Egy huszárszázados jött velünk szembe, szép, karcsú nőt kísért, s amíg visszatisztelgett nekünk, egy pillanatra abbahagyta a beszélgetést." Ezek a részletek mind jelentős felismerésekké erősödnek később az elbeszélő tudatában; értelmesnek látszó értelmetlen összefüggések képeivé. „Nagy szó volt, hogy (Medvével, T. D.) együtt mentünk a Kálvin térig. A tér közepén, a megálló bódéja mellett, a vizelde zöld házikójánál egy újságárus karbidlámpája égett." Ez a fény is nagy emlék marad; valamint az, „ahogy felszálltam (a villamosra, T. D.), vigyorogtunk, s egy pillanatra, amíg búcsúzóul tisztelegtünk egymásnak, ugyanúgy elkomolyodott az arcunk, mint az imént a huszárkapitányé a Kecskeméti utcában." Kosztolányi monológrészlete jut az eszünkbe: „Mit akar tőlem ez a titkos élet?", és a próza újabb villódzásának eredménye Ottliknál, hogy ugyanazt másképp lopja belénk, a „lényegi" felismeréseket csak úgy, mellesleg-látszólag tudatosítván, végeredményben ráébreszt, hogy ami csakugyan „fontos", az benne van magában a sétában, az elálldogálásban vagy a nyomda figyelésében, nem okvetlenül azt az énünket kell nyomon követnünk, amelyiknek neve és honossága van a világban, sőt. A Minden megvan külhonból hazatérő zenésze hiába keresi a régi várost, semmi sem „az". S nem az a legfőbb változás, hogy mások a cégtáblák, más házak állnak a régebbiek helyén; ugyanazok a dolgok nem bírnak ugyanazok lenni, amik gyerekkorában voltak. Míg végre rájön: a gyerekkori (valamikori, igazi stb.) látószöget kell megtalálni ahhoz. így aztán „a kelmefestő kirakata előtt leguggolt, mint a villamosban. . ." Ám még ezzel sem megy igazán semmire. „De észrevette, hogy a sűrűsödő forgalomban senki sem törődik vele, leguggolt hát megint a kapuknál, ülepmagasságban. így találta meg a házat, ahol a barátja lakott. Az egyik kapuboltozat oldalában ráismert egy kőre. . . Mintha az érdességnek, durvaságnak rejtett, gyengéd, soha nem ismert valódi lelkét lobogtatná fel. A nyitott kapun át" (nézzünk csak 22