Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Zalán Tibor verse

be egyszer-egyszer, ugy minden ok nélkül, buda­pesti kapualjakba, lehetőleg a mellékutcákban; „szépek"!), „a belső kapualj homályába is szokat­lan világítást vetített most, átmenetileg, az ala­csonyan járó nap." Alacsonyság, régiség, átmene­tiség. De a fogalmak sem segítenek. Van ezeknek a szinte untig ismétlődő élményeknek valami olyan tartalma, amelyet mindaddig elhanyago­lunk, amíg azután egy nap mintha hiába keres­nénk. Ottlik könyveiben a városélmény ezt a ke­resést „könnyíti meg"; ha a magunk emlékeit nem lelhetjük is fel annyiszor, örülünk, hogy va­laki más ekkora meggyőződéssel és ilyen meggyő­/.ő erővel (ami végeredményben az igazi íróság legfontosabbjai közé tartozik), szerényen, zavar­tan bár, de szintén jár-kel. A Hajnali háztetők egyik szereplője, a nagyvárosi élet jellegzetes haj­nalán (az éjszakai város képeit most nem idézzük e könyvekből) fölfedezi magának a legközvetle­nebb környezetet, amelyhez azután rejtélyes mó­don hűtlen lesz. Nem akarja értelmét látni, miért kellene tevékenyen vállalnia, tehát a maga vilá­gában: festőként, „ábrázolni" e dolgokat. Halász festő úr párkánymászása közben, sok emelet nyak­törő magasából látja a „hajnali háztetőket". „Megérte, te félbolond ? kérdeztem. . . Jó volt mondta . . . láttam végig a hidakat. . . Össze-vissza a rengeteg háztetőt. Egy vonat ment a Ferencvárosi pályaudvar tájékán. Tehervonat, huszonnégy kocsival. . ." Az elbeszélő úgy véle, Halász csak hazudik. De a leírása meggyőző: „Alapjában semmitmondó kép. Piszkos falak, te­tők cikcakkja. Az Andrássy út túlsó ablaksora va­kon csillog a napfényben. A Vár zöld teteje is fé­nyes. A Múzeummal átellenben kinyitottak egy ablakot, s kócos nő ásít és nyújtózik. A redőnyök mögött alszanak." (Gondoljunk Szép Ernő ver­sére, a Magános, éjszakai csavargásra!) „. . .Öreg utcaseprő kaszálgatja az úttest szegélyét. Szinte hallani a seprő sercegését. A harmadik emeleten iskolásfiú könyököl, kávésbögréjét markolássza. Felhajtott gallérral száll ki egy férfi a taxiból, pénzt kotor elő. Három uszályt is láttam, lefelé úsztak a Dunán. Takarítják a kávéházat. A Vil­mos császár utat némelyik mellékutca ferdén ke­resztezi, a házak egymáshoz lapulnak, szürkék, porosak." Ahogy a „hajnali részegség" Koszto­lányija a valós látványon túllengve valami többet, valami nagyobb rendet lát amely éppenséggel távol esik akár még az egyén belső jelszavasságá­tól, bármi címszavaktól is —, így láttatja a re­génybeli beszámoló „Budapest háztetőit". A festő meggyőzi az elbeszélőt, aki pedig azzal a hiteles gellérthegyi tavaszemlékkel igen magasra tette önmagának a mércét: „Most már én is láttam. . . A fényes őszi hajnalban, az áttetsző levegőég alatt borzongtak a kövek, hatalmas némaságban ter­peszkedett a város a messzeségbe. . ." S hány megállapítása van még a novellákban a városról! A rakparton, a Virrasztók megannyi „döntő fon­tosságú" szót mond ki e tárgyban. Vagy a Ha­misjátékosok végén: „A Belvárosban laktunk, egy kicsike szobában. . . Szép, verőfényes tavasz volt. A Koronaherceg utcán már felöltő nélkül jártak az emberek. S a Kálvin téren és a vámházakon és a csepeli vasúti hídon is túlról, a Kamaraerdő fe­lől, lassú kék-fehér szárnycsapásokkal közeledett a húsvét." Ám az író hiába látja, hogy a „nyugati látóhatár megfeszült, mint egy fakókék vitorla. . . A folyam mentén bérkaszárnyák horgonyoztak a híg napfényben. És tetők, kémények, tűzfalak szurtos, széltépett, esővert rengetege", hiába un­szolja Halászt, hogy akkor hát fesse meg mind­ezt. „Minek? nézett rám csodálkozva. Mert szép. Eredj már. . . Egy rakás füstös pala-, cserép- meg bádogdarab. Ha ez szép, akkor min­den szép." S talán csakugyan elég, ha láttuk, amit láttunk. Valami azonban ott kezdődik, hogy mégis csinál­ni kell ezt-azt az életben; és ha egyszer ez a haj­nali kép lett „a miénk", akkor azzal. Ottlik igen ertő mód ad igazat ennek is, annak is. De az igazi tanulságot nála csak az egyik változat kínlódó, akaratlan híve értheti meg. ZALÁN TIBOR $<za&ad twások Szeretőm riadalmából madarak verik az égre magukat ül hallgat és egyszer valamely pillanatból kihajol Mintha nem magány-albérlet : főbérlő reménytelenség : mintha őszülő szeretkezéseinkre platánlevelek szállnának kéken éjjelente Arcunk holdárkában a nyár halálunk piros vizét kínálja fel Fölém hajol halálomból két összezárt tenyere közt maréknyit fölemel Tartja szívem is — bár könnyétől elázik Európa mikor vasvirágon csorbul ki bennem az Isten * Azt mondod: nyár van mégis minusz negyven fokos lázban reszketek ígéreted: pipacsok szöktetik vérem búza közé csak ennyi: jég veri agyamban meddővé a mandulafákat Ijeszt ez a nyár is a Hold kihűlt korongján jegesmedvék énekelnek horkantanak rám — ezüst-nyáluk halántékomra csorran — mikor ágyad szélén kuporgok mint az öregek és papucsért kaszál nyirkos homályban a lábam ! terítenél árvaságomra teljesebb éjszakát ! Legalább halálomig érjen akkora álmot — az ébrenléttel ne legyen határa — akkora bűn Szeretők menetelnek a csontig öltöztető nyárban futsz mellettük mint parádék katonáival kisgyerek észre sem veszed: túl véres csata lesz itt — és győztesek nélkül ujjongó vesztesek verik virággal boldogtalanná ellenfelüket lehunyom a szemem és sajgó szemhéjamat könnyeiddel már hiába vered minusz negyven fokos lázban vacogtat ez a nyár is hát roppant tartományod esendővé havazom: KIRÁLYNŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom