Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

A bizánci szín amire azt válaszolták: természe­tesen színjátszást. Nyitott kapu­kat döngettek. Akkoriban ez egy­általán nem hangzott extra kíván­ságnak. Dr. Fényi András igaz­gatónak (akit egyik tanára azzal bocsátott útjára az egyetemről, hogy „nincs iskolaszaga") kife­jezetten szívügye volt. Kapóra jött újdonsült növendékeinek féktelen ambíciója magyar drá­mák bemutatására. így ő maga is kiélhette „anarchista elképzelé­seit", hogy lehetőség szerint olyan darabokat mutassanak be, amelyeket elfelejtettek, vagy ép­pen el akarnak felejteni. Mint például Eötvös József Éljen az egyenlőség című vígjátékát vagy a Bánk bánt, amely ebben az idő­ben véletlenül szintén nem ment a Nemzetiben, s a fiúkban égett a vágj', hogy újra megcsinálhas­sák. Géza a Berzsenyiben Ot­tót játszotta, György meg Petúr bánt. Ezúttal Géza a Nagyúr, György Biberach szerepére ké­szült. Ottót a másodikos Posch Sándor alakította, Tiborcot Gelb Pál, II. Endre pedig Krausz György volt, Magyarország első izraelita királya — ahogyan azt némi belejavítás után az iskolai faliújságra kifüggesztett szín la­pon olvasni lehetett. Nem oko­zott gondot a női főszerepek ki­osztása sem, hiszen hála az ép­pen startoló koedukációnak, az egy szem lányosztályban isten­adta tehetségű Melindára buk­kantak Somody Éva személyé­ben. Berzsenyis korukban a női szerepekre a Teleki Blankából „szerződtettek" lányokat. Jóí­zű, hatalmas viták folytak végig a próbákon, olyannyira, hogy ez a Bánk bán egy felújítást is meg­élt. Az első bemutató a most új­jáépülő kis Madách Színházban, a második a Thália elődjében, az Ifjúsági Színházban volt. A pro­dukció érdekessége, hogy foglal­kozott vele az Irodalomtörténeti Társaság, amelynek ülésére ezút­tal a harmadik gimnazista ren­dezők is hivatalosak voltak. Itt ismerkedtek meg Waldapfel Jó­zsef professzorral, aki akkoriban tette közzé híres tanulmányát az Irodalomtörténetben Az em­ber tragédiája újraértékeléséről, s ebben többek között Gorkijra hivatkozott, aki igen nagyra ér­tékelte Madách remekét. A tanulmányt természetesen Lengyel György és barátai is ol­vasták. Ugyanis dönteni kellett a következő bemutatóról. A ku­paktanács, mint annyiszor, az uszodában gyűlt egybe, s végül a Don Carlos ellenében a Tragédia mellett tette le a voksot. Az igaz­gatót s a másik spiritusz rektort, az irodalmat fölöttébb értő és szerető dr. Bada Gyula magyar tanárt nem volt különös kunszt meggyőzni, ők minden értelmes kezdeményezésre igent mond­tak. Elhangzott hát a strartjel a honi diákszínjátszás történeté­nek egyik fényes futamához. Eh­hez fogható újabb kori vállalko­zás, amint azt Gyárfás Miklós később megírta, csak a szegedi egyetemisták Szent-Györgyi Al­bert által menedzselt híres Ham­let előadása volt 1941-ben, mely­hez, ha lehet, még tragikusabb utójátékot komponált a megbo­londult történelem: a címszerep­lő, Horváth István öngyilkos lett, vállalva a sorsközösséget zsidó származású menyasszonyával. Lengyel és társai nem bíztak semmit a véletlenre vagy az ösz­töneikre. Átrágták magukat Arany János jellemzésén, Ma­dách levelein s rengeteg tanul­mányon. „Szépet és újat akartak produkálni, s e nemes törekvés megvalósítása érdekében nem elé­gedtek meg az irodalom és a tör­ténelem alapos tanulmányozásá­val. A színháztörténetbe is bele­ásták magukat, megismerték Pau­lay, Beöthy, Hevesi Sándor el­képzeléseit, lemezen hallgatták meg Németh Antal rendezését. A mi világnézetünktől idegen fel­fogásokkal éppen úgy megismer­kedtek, mint a hozzánk közelebb állókkal" — ahogy a Béke és Sza­badság írta. És hát sorra jártak mindenkit, aki valamilyen úton­módon kapcsolatba került a Tra­gédiával. Mindenekelőtt Waldap­fel Józsefet keresték fel. A vele folytatott beszélgetések, részletes elemzések segítették őket hozzá a mű eszmei képének megértésé­hez. Hasonlóan emlékezetes volt pár perces találkozásunk Major Tamással, amely újabb elvi támo­gatást biztosított a nagy vállalko­záshoz. A Nemzeti Színház ak­kori igazgatója Rátái Dénest kér­te meg, hogy legyen a gimnazis­ták segítségére. Az idős rendező, akit még Hevesi Sándor idejéből örököltek, rendszeresen eljárt a próbákra, s elsősorban játékgya­korlatban, tömegbeállításban adott megszívlelendő tanácsokat. Akár­csak Somody Kálmán, äki a cso­portos színészek — statiszták — vezetője volt az ország első szín­házában. Jött az első hívó szóra, és nem csak azért, mert a lánya játszotta Évát. Both Béla, aki an­nak idején Németh Antal rende­zéseiben mint társrendező műkö­dött közre, s Lucifert alakította 1947-ben, s a Nemzeti Színház fő­rendezőjéből lett a Déryné Szín­ház igazgatója, szintén látogatta a műkedvelő kamasztársulat ösz­szejöveteleit, segített a szöveg értelmezésében, hangsúlyozásá­ban. Hasonlóan lelkesedett Hont Ferenc, a Színháztörténeti Mú­zeum igazgatója is, aki annak ide­jén Szegeden rendezte meg a Tra­gédiát. Az egész magyar szellemi életet, s ezt ma már képtelenség átélni, de még elképzelni is, olyan mértékben feszítette és izgatta Az ember tragédiája újbóli színpadra vitelének lehetősége, hogy aki csak tudomást szerzett róla, az szinte részeg mámorral szimpa­tizált, segített, tanácsolt. A kor megannyi prominens személyisé­ge, minden előzetes bejelentés és protokoll nélkül, bejáratos volt a Barcsay utcai gimnáziumba, s disputált tizennégy-tizenhét éves fiatalokkal, valamelyik padba be­préselődve, délután vagy a késő esti órákban, anélkül, hogy a di­ákrendezők, színészek tekinté­lyén csorbát ejtettek volna. A leg­különbözőbb pártállású, társa­dalmi helyzetű emberek fogadták a Madách három parlamenterét: Lengyel Györgyöt, Balogh Gézát és Posch Sándort. Ők elválaszt­hatatlanok voltak egymástól, s ezeket a komissiókat életük leg­szebb emlékeiként őrzik. Mint például a Németh Antalnál el­töltött felejthetetlen órákat. Aki ugyan hivatalosan nem számított potentátnak, hiszen akkoriban a Népművelési Intézetben a báb­szakkörök tanácsadójának osztot­ták be. Kis- és nagykapuk nyíltak meg. Emelvényeket az Operaház kölcsönzött. Major utasítására kedvükre válogathattak a Csoko­nai utcai jelmeztárban, illetve a Columbus utcai hatalmas dísz­letraktárban. A zenei összeállí­tás a Rádióban került viaszlemez­re. Lengyel György akár egy tank. Főrendező úrnak titulálták a színházaknál, s a sajtó is így em­legette, minden ironikus felhang nélkül. Valósággal magával ra­gadta a többieket. Lázban égett az egész gimnázium, hiszen a teljes statisztéria és a műszak kis-és nagydiákokból került ki. A szellem kitűnő — mint a mai leg­jobb amatőr színházaknál. Ha éppen elmaradtak órák, akkor Bárány Margit, Pós Sándor, Balogh Géza, Somody Éva, Fürst Péter, Lengyel György és Erlich Márta a római színben Lengyel György (Lucifer), Somody Éva (Éva) és Balogh Géza (Ádám)

Next

/
Oldalképek
Tartalom