Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

biztos, hogy próba volt. De gyak­ran a tanórákat is a nagy felké­szülés helyettesítette. Az a né­hány fiú és lány, akik a főbb sze­repeket játszották, valósággal ál­lamot alkottak az államban, olyas­fajta kedvezményük volt, mint az élsportolóknak. Még az érettségi tételeket is tudatták velük. A leg­szőrösebb szívű tanár sem doho­gott, hogy jaj istenem, mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha kike­rülnek az életbe. Mert ezek a gye­rekek olyan példát mutattak ki­tartásból, állhatatosságból, elkö­telezettségből, ami megfertőzte jó értelemben — a közvetlen környezetüket, a gyerek s fel­nőtt társadalmat egyaránt. Le­gendák keringenek ma is az 1953/ 54-es tanév csaknem két hóna­pig tartó szénszünetéről, amely alatt végig rendületlenül folytak a próbák. Iskolatáskákban, szaty­rokban hordták otthonról a tüz­revalót, maguk rakták meg a vas­kályhákat, s még így is olyan hi­deg volt olykor, hogy télikabát­ban citálták a nemesveretű szö­veget. Tulajdonképpen nem volt valami vadonatúj koncepciója Lengyel György és Posch Sán­dor rendezésének, mindeneke­lőtt a szöveghűségre törekedtek, a teljes Tragédia felmondására, így olyan szövegrészek is beleke­rültek az előadásba, amelyek aze­lőtt soha. Volt űr, volt falansz­ter, s mégis határtalan bizakodás, a küzdés nagyszerűsége lengte körül a közös munkát, az emberré levést, amint a hatalmas dráma jelenetről jelenetre mindinkább összeállt. Igazán eredeti elem csak egy került megvitatásra, hogy két Ádám legyen, egy a ke­retjátékban s egy az álomképben: aztán ezt is elvetették. Balogh Géza egyedül is győzte a hatal­mas szerepet. A rendezésről ezúttal azonban le kellett mon­dania, s ezért a színlapon, Fürst Péter társaságában, csak mint a rendezők munkatársa szerepelt. Az utolsó időszakban a Madách gimnázium megszűnt gimnázi­um lenni, átment színházba. En­gedély azonban még nem volt az előadás bemutatásához. Próbál­tak egy féligmeddig betiltott da­rabot, amely hivatalosan nem volt ugyan indexen, hiszen könyvalakban lehetett olvasni, de az a bizonyos igen csak nem hangzott el. A kerületi tanács il­letékesei könyörtelenül elutasí­tották a gimnázium igazgatójá­nak beadványát. Leírhatatlan volt az elkeseredés, hiszen csak­nem összeállt már a produkció, s olyan egyöntetű volt a minden irányból megnyilvánuló támoga­tás, hogy senki se számított visz­szautasításra. S tulajdonképpen itt vált igazán kulcsfigurává dr. Fényi András, aki tovább tal­palt, s kereste a kapcsolatokat, hogy növendékei erőfeszítéseit végül siker koronázza. Nem vi­tás: ha nem ő az igazgató, sze­gényebbek lennénk ezzel a nem mindennapi történettel. De az volt, s nem is akár­milyen. Kiderítette, hogy egyko­ri egyetemi szeminárium-vezető­jének, Kenyeres Imrének (aki Rejtelmes irodalom címen érde­kes könyvet jelentetett meg, s a kitűnő folyóriatot, a Diáriumot szerkesztette, amelyben először jelent meg többek között Nagy László, Juhász Ferenc és Végh György) a felesége a pártköz­pontban dolgozik. Talán ő segít majd. így is lett, Kenyeres Ág­nes egyből az ügy mellé állt, „le­szólt" a VII. kerületi tanácshoz: engedélyezzék Az ember tragé­diáját. Jó lenne tudni, mi történt a kulisszák mögött, ám a lényeg mégis csak az, hogy hét év után leomlott egy szemellenzőnek fel­húzott fal, s ha csalafinta módon is, de lehetővé vált, hogy hama­rosan a nemzet első színházában is újra felhangozzék a nagy fé­nyességben az angyalok kara. A gimnazisták előadásának elsőbb­sége nem jelentett különösebb kockázatot, sőt: jó csalétek volt arra, hogy lemérjék a hatást. Ha nagyon rossz az előadás, akkor A párizsi szín egyszerűen nem kell róla tudo­mást venni. Ha meg jól sikerül, akkor se történik semmi, a rend­szer ettől még marad. Az utolsó héten már az előa­dás színhelyén, a Zeneakadémia kistermében folytak a próbák. S mindjárt két újabb nevet kell itt megemlíteni. Az egyik Nagy Ákos szcenikusé, az Oparaház későbbi fővilágosítójáé, aki spon­tán lelkesedésből csatlakozott a társulathoz, s olyan szakmai se­gítséget nyújtott, amely nélkül nem jött volna létre az előadás. A másik a Nemzeti Színház fő­maszkmesteréé, Gebauer Káro­lyé, aki azontúl, hogy minden létező kencét-sminket hozott ma­gával, az egész szereplőgárda maszkírozását elvégezte. A meg­hívókat a gimnázium DlSZ-szer­vezete és szülői munkaközössége árusította öt és hatforintos áron. A rangosabb meghívottak termé­szetesen tiszteletjegyet kaptak. Mint például Kodály Zoltán, akit előbb levélben értesítettek, hogy mire készülnek. Jött is pos­tafordultával a válasz, hogy a mester ekkor és ekkor a lakásán várja a diákszínjátszókat. A kül­döttség ezúttal négy tagú volt, a három fiúhoz Somody Éva is csatlakozott. Kodály sorra kezet fogott mindannyiukkal, s bátorí­tóan annyit mondott: nagy fába vágták a fejszéjüket, tudják? A bemutató 1954. április 3-án, szombaton délután fél hat­kor vette kezdetét óriási izgalom közepette, igen rangos közönség előtt. ígéretéhez híven eljött Ko­dály Zoltán, Szabolcsi Bence, Bóka László s mindenki, akiről a korábbiakban szó esett. Ott volt Jóború Magda miniszterhe­lyettes, számos vezető színész, köztük két „igazi" Éva: Szöré­nyi Éva és Lukács Margit. Több volt ez, mint egy műked­velő színházi előadás. Igazi ün­nep volt, egyszeri és megismé­telhetetlen, amit még a bakik se árnyékoltak be. Mindjárt a Pa­radicsomban mikor az égi kar azt zengte, hogy „Jaj neked, vi­lág,,/ Az ős tagadás kísért", amire az Úr valahonnan fentről így ki­ált: „Ember, vigyázz!", hatalmas csörömpöléssel lezuhant az ég­ből egy vödör, tele valamivel. Csak az Úrnak volt köszönhető, hogy nem ütötte agyon az éppen tántoruló Ádámot. A következő pillanatban dr. Bada Gyula ta­nár úr és az ügyelő tisztét ellátó DISZ-titkár négykézláb bemász­tak, s úgy menekítették ki a szín­padról a hívatlan vödröt nehe­zen azonosítható tartalmával. Nem kisebb galiba történt a pá­rizsi színben a tisztet alakító Krausz Györggyel, aki idegessé­gében úgy rakta fel a parókáját, hogy alig látott ki alóla. A Dan­tonnal való nagyjelenetében, mi­kor azt mondja: „Nem bízol bennem, látom, hát tanúlj / Fe­lőlem jobban vélekedni, polgár" — főbelövés helyett olyan két­ségbeesetten döfte tőrével mell­be magát, hogy kiserkent a vére, s csaknem elájult. Olyannyira, hogy később, tudósként a falansz­terben, az emlékezete hagyta cserben. Igaz, egy olyan szöveg­résznél, amelyet korábban Len­gyel György kihúzott, s csak az utolsó napon állított vissza. Odá­ig még ment, hogy „Ez álgyú; rajta rejtélyes fölírás;", de aztán mintha elvágták volna. Telt­múlt az idő, s szinte mindenki, beleértve a nézőteret is, súgta: Ultiina ratio regum. Mígnem felragyogott az Ádám apánkat kiokosító tudós arca, s imígyen szólt jó erős hangon: Ultimo rágó régó. A Tragédia a premier után még hétszer került előadásra telt ház előtt, s szinte valamennyi országos lap olyan lelkesen mél­tatta, mint napjainkban egy Ljubimov-bemutatót. Barabás Tamás így írt a Béke és Szabad­ság április 21-i számában: „Amit Szécsi Katalin, Somody Éva, Balogh Géza és Lengyel György a londoni színben

Next

/
Oldalképek
Tartalom