Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Szántó Piroska: A Bowden-zsinór

polcára, s a hátizsákomba teszem a hatal­mas tekercset — én ezt megpróbálom el­adni, elcserélni, mit tudom én, ha egy cso­mag hagymát kapnék érte, az is jó volna. Hol próbálkozzam? Hát a Csallóközben természetesen. Oda való, ott csak tudják, mire jó, hátha meg­veszik, gyerünk. Micsoda változás a Jókai utcában! Három autóalkatrész üzlet is rendben van már, beüvegezve, belül mozgás, szabályos üzleti élet, vevők és eladók, civilek is, katonák is, teherautó, személyautó, háromkerekű bi­cikli, motorbicikli, normális pesti utcai forgalom, gyűjtöm a bátorságot, kétszer is végigsétálok az üzletek között, nem tudom elhatározni, hogy melyikbe volna legjobb bemenni. Nóráék üzlete is gyönyörű már, ott is élénk a forgalom, s ahogy benézek, hát, uramisten! Sanyi!!! Ott áll egy reke­szes fémpolc előtt, és valami csavarokat ra­kosgat egy nagy bajuszú csizmás férfiú elé. A Magdolna utcai ifiesten (ifjúmunká­sok kultúrestje) jött oda hozzám Sanyi, ahol én festettem a kórus dekorációját, ő meg a kórusban énekelt. — En a MAK-ban dolgozom, segédmun­kás vagyok, ugye maga a főnök unokahúga, aki tavaly bukott le? A festőnövendék. — Igen — mondom, és iszonyú zavarba jövök, mert el tudom képzelni, milyen jó dolga lehet Pali, a „főnök" gyárában egy segédmunkásnak, most mit mondjak neki. Mentegetőzzem, hogy nem sok hasznom van ebből a rokonságból? De Sanyi tájé­kozottabb, mint hittem, mert elneveti magát: — Pechje van az öregnek, két éve meg a Kürti Hédi bukott le Madzsarékkal, az is rokona volt, de hiszen ezt te biztosan tudod, ugye? Te meg a diáklebukáskor kompromittáltad, mi? Szegény testvéredet eleget szekálta miattad, tudtuk mindnyájan! Több beszédre nem volt szükség. Ká­romkodtunk egyet, nevettünk egyet, s azután is, valahányszor találkoztunk egy-egy túrán, kultúresten, akárhol, úgy néztünk egymásra, mint akik ugyanabban a mentő­csonakban hánykolódnak a tengeren, de majd csak partot érnek egyszer. Az Isten verje meg! Most itt voltunk, partot ér­tünk, de Sanyi most is segédmunkás, én meg itt szédelgek toprongyosan. s a MAK virágzik, a „főnök" meg nyilván bent ül az irodában. — Sanyikám — esek neki boldogan —, mondjad már, mi ez a tekercs lyukas gumi? Használtok ti ilyent? Megveszi ezt valaki? — Legalább háromezer pengőt kérj érte, hallod? Ez Bowden-zsinór, autóba való, mindegy mire, most nincs időm magyaráz­ni, kijöhet a főnök. Megveszi, nyugodt le­hetsz, ha nem akar annyit adni, mondd, hogy viszed a Zuckermannhoz, itt szemben! Szabadság! — ezt már csak súgja, s elröhögi magát, mert én a szűkebb hazám tájnyelvén válaszolok, azzal kihúzom magamat, és be­nyitok az irodába. Hát itt aztán semmi nem történt, nem változott a kép. Pali előtt telefon, iratok, egy nagy doboz cigaretta — belelesek a do­bozba, nem, nem Camel, de megkínál: Honvéd. Az íróasztalon tálca, üveg, pohár. — Jól vagytok, Piróka? Látom, virulsz, no hála Istennek, most felvirradt neked! Miniszter vagy már? Mi lehet az üvegben? Ha tiszta víz, akkor is a pofájába kellene önteni nagy hirtelen. De csak nyugodtan, előkelően. Nem szabad Panni vékony orrára gondolni, se Korniss barna csontkoponyájára, se Ljubica sírására, amikor felágaskodik egy kenyérdarabkáért. Különben is szédülök a Honvédtől, nem az a gyönge hölgycigaretta, amit manikűrözött kézzel szokás lebegtetni. — Már kínálták a miniszteri tárcát, de nem fogadtam el, tudod, én festő vagyok, nem értek politikához. De most mint eladó vagyok nálad, Palikám, jó? — Eladó? — kacag Pali s a zsebéből gyújt rá egy Camelra, — zabráltál egy autót? Vagy kaptál egyet a barátaidtól és elhoz­tad, mert nem akarsz vezetni? — Nem, autót nem hoztam. Csak ezt. Ez is autóalkatrész, ugye? Pali füttyent, sosem hallottam még, nem is gondoltam, hogy képes ilyen hangot ki­adni, aztán műértő kézzel megemeli a tekercset: — Bowden-zsinór. Igen, megveszem. Ruszkiktól kaptad, persze, mit adtál érte? — Hangosan kacag. — Egy romos házban találtam — mon­dom, de azért kicsit szűk a torkom. — Háromezerért odaadom, inkább neked, Zuckermann annyit ígért érte itt szemben, de gondoltam, maradjon a családban. (Nem szakadt rám az ég.) Fejcsóválva leszámolja a háromezer pen­gőt. Cukor, tej, zsír, liszt, krumpli — gon­dolom. És hús, hús, hús. Vagy sajt. Fehérje. Útiköltség Szentendrére, valami zöldfé­léért. Most már nem fagyos semmi, nem „olvad ki az enzim". Még mindig sok pénz háromezer pengő. Olyan békebeli száz pengő értékű. Talán egy cipő is? A síbakan­csom szörnyű állapotban vari. Most, hogy túl vagyunk a pénzügyeken, Pali visszaváltozik, kedves, finom, régimódi úriemberré, megveregeti az arcomat: — No, és mit veszel rajta, te icipici dá­ma? — Estélyi ruhát — mosolygok rá —, hát­ha mégis úgy döntök, hogy miniszter leszek. Pali kikísér, végig az üzlethelyiségen, a főkapuig. Lógatom az üres hátizsákot, a Sanyi pultja felé eső kezemben, egy pilla­natra rám néz, elmosolyodik, s már rakos­gat buzgón tovább. Meddig tart még, hogy úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk egymást? Az utcán süt a vékony tavaszi nap, meg­állunk egy percre. Nem kell már a kapu­boltozat alá állni, a repesz, a bomba vagy egy átelleni golyó elől. Pali is ilyesmit gon­dolhat, mert hirtelen megszólal: — Most már majd csak rendbe jövünk, az üzlet is megindult szépen. Csak Nórika ne venné annyira a szívére azt a biciklit. Meg se mertük mondani Irén nénédnek. Bele­betegedne. Futnék már vásárolni, ne bölcselkedjen most, ha egyszer elkezdi, nehezen hagyja abba, csak félfüllel hallgatom, de erre mégis fölütöm a fejemet: — Mióta biciklizik Irén néni? — Ne ízetlenkedj, kérlek, ez nem tréfa. Az aranybicikli tűnt el. Ötszáz napóleon volt beépítve egy biciklivázba. Itt állt a kis raktárban, egy tucat másik között, csak mi tudtuk, hogy melyik az. És elveszett a töb­bivel együtt. Teljesen kirámolták ezt az üz­letet. Aranybicikli! Színes tetejű sapkában gömbölyű arcú katona karikázik vidáman egy biciklin, vagy vezeti félkézzel, mint a vezetéklovat. Bombák csapnak le süvöltve, és salakronccsá olvad egy arannyal töltött fémcső is a többi közé. Házat épít, földet vásárol egy német szerelő, aki kincset talál az eldobott gépalkatrészek között. Sok évvel a háború után roncstelepen játszó kisgyerek találja meg és viszi haza gombfo­ciba, csatárnak, a jó nehéz, kis fületlen gom­bokat. Ellopja valaki haza igyekvő, jön rajta árkon-bokron át, aztán az első tanyán el­adja egy kerek juhsajtért. De esetleg elke­rül a Szovjetunióba is, és karikázik rajta vidáman a most már micisapkás, gömbölyű arcú volt katona. — Borzasztó — fogom át egy percre Pal: vállát. — No, szerbusz, Palikám. Az istenfáját! Meg kellett volna nézni azt a Bowden-zsinórt, hátha az is üres volt be­lül! Fláthaabba meg platinarudakat dugtak! Nehéznek elég nehéz volt. Rohanok végig a tavaszi utcán. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom