Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Szántó Piroska: A Bowden-zsinór

polcára, s a hátizsákomba teszem a hatalmas tekercset — én ezt megpróbálom eladni, elcserélni, mit tudom én, ha egy csomag hagymát kapnék érte, az is jó volna. Hol próbálkozzam? Hát a Csallóközben természetesen. Oda való, ott csak tudják, mire jó, hátha megveszik, gyerünk. Micsoda változás a Jókai utcában! Három autóalkatrész üzlet is rendben van már, beüvegezve, belül mozgás, szabályos üzleti élet, vevők és eladók, civilek is, katonák is, teherautó, személyautó, háromkerekű bicikli, motorbicikli, normális pesti utcai forgalom, gyűjtöm a bátorságot, kétszer is végigsétálok az üzletek között, nem tudom elhatározni, hogy melyikbe volna legjobb bemenni. Nóráék üzlete is gyönyörű már, ott is élénk a forgalom, s ahogy benézek, hát, uramisten! Sanyi!!! Ott áll egy rekeszes fémpolc előtt, és valami csavarokat rakosgat egy nagy bajuszú csizmás férfiú elé. A Magdolna utcai ifiesten (ifjúmunkások kultúrestje) jött oda hozzám Sanyi, ahol én festettem a kórus dekorációját, ő meg a kórusban énekelt. — En a MAK-ban dolgozom, segédmunkás vagyok, ugye maga a főnök unokahúga, aki tavaly bukott le? A festőnövendék. — Igen — mondom, és iszonyú zavarba jövök, mert el tudom képzelni, milyen jó dolga lehet Pali, a „főnök" gyárában egy segédmunkásnak, most mit mondjak neki. Mentegetőzzem, hogy nem sok hasznom van ebből a rokonságból? De Sanyi tájékozottabb, mint hittem, mert elneveti magát: — Pechje van az öregnek, két éve meg a Kürti Hédi bukott le Madzsarékkal, az is rokona volt, de hiszen ezt te biztosan tudod, ugye? Te meg a diáklebukáskor kompromittáltad, mi? Szegény testvéredet eleget szekálta miattad, tudtuk mindnyájan! Több beszédre nem volt szükség. Káromkodtunk egyet, nevettünk egyet, s azután is, valahányszor találkoztunk egy-egy túrán, kultúresten, akárhol, úgy néztünk egymásra, mint akik ugyanabban a mentőcsonakban hánykolódnak a tengeren, de majd csak partot érnek egyszer. Az Isten verje meg! Most itt voltunk, partot értünk, de Sanyi most is segédmunkás, én meg itt szédelgek toprongyosan. s a MAK virágzik, a „főnök" meg nyilván bent ül az irodában. — Sanyikám — esek neki boldogan —, mondjad már, mi ez a tekercs lyukas gumi? Használtok ti ilyent? Megveszi ezt valaki? — Legalább háromezer pengőt kérj érte, hallod? Ez Bowden-zsinór, autóba való, mindegy mire, most nincs időm magyarázni, kijöhet a főnök. Megveszi, nyugodt lehetsz, ha nem akar annyit adni, mondd, hogy viszed a Zuckermannhoz, itt szemben! Szabadság! — ezt már csak súgja, s elröhögi magát, mert én a szűkebb hazám tájnyelvén válaszolok, azzal kihúzom magamat, és benyitok az irodába. Hát itt aztán semmi nem történt, nem változott a kép. Pali előtt telefon, iratok, egy nagy doboz cigaretta — belelesek a dobozba, nem, nem Camel, de megkínál: Honvéd. Az íróasztalon tálca, üveg, pohár. — Jól vagytok, Piróka? Látom, virulsz, no hála Istennek, most felvirradt neked! Miniszter vagy már? Mi lehet az üvegben? Ha tiszta víz, akkor is a pofájába kellene önteni nagy hirtelen. De csak nyugodtan, előkelően. Nem szabad Panni vékony orrára gondolni, se Korniss barna csontkoponyájára, se Ljubica sírására, amikor felágaskodik egy kenyérdarabkáért. Különben is szédülök a Honvédtől, nem az a gyönge hölgycigaretta, amit manikűrözött kézzel szokás lebegtetni. — Már kínálták a miniszteri tárcát, de nem fogadtam el, tudod, én festő vagyok, nem értek politikához. De most mint eladó vagyok nálad, Palikám, jó? — Eladó? — kacag Pali s a zsebéből gyújt rá egy Camelra, — zabráltál egy autót? Vagy kaptál egyet a barátaidtól és elhoztad, mert nem akarsz vezetni? — Nem, autót nem hoztam. Csak ezt. Ez is autóalkatrész, ugye? Pali füttyent, sosem hallottam még, nem is gondoltam, hogy képes ilyen hangot kiadni, aztán műértő kézzel megemeli a tekercset: — Bowden-zsinór. Igen, megveszem. Ruszkiktól kaptad, persze, mit adtál érte? — Hangosan kacag. — Egy romos házban találtam — mondom, de azért kicsit szűk a torkom. — Háromezerért odaadom, inkább neked, Zuckermann annyit ígért érte itt szemben, de gondoltam, maradjon a családban. (Nem szakadt rám az ég.) Fejcsóválva leszámolja a háromezer pengőt. Cukor, tej, zsír, liszt, krumpli — gondolom. És hús, hús, hús. Vagy sajt. Fehérje. Útiköltség Szentendrére, valami zöldféléért. Most már nem fagyos semmi, nem „olvad ki az enzim". Még mindig sok pénz háromezer pengő. Olyan békebeli száz pengő értékű. Talán egy cipő is? A síbakancsom szörnyű állapotban vari. Most, hogy túl vagyunk a pénzügyeken, Pali visszaváltozik, kedves, finom, régimódi úriemberré, megveregeti az arcomat: — No, és mit veszel rajta, te icipici dáma? — Estélyi ruhát — mosolygok rá —, hátha mégis úgy döntök, hogy miniszter leszek. Pali kikísér, végig az üzlethelyiségen, a főkapuig. Lógatom az üres hátizsákot, a Sanyi pultja felé eső kezemben, egy pillanatra rám néz, elmosolyodik, s már rakosgat buzgón tovább. Meddig tart még, hogy úgy kell tennünk, mintha nem ismernénk egymást? Az utcán süt a vékony tavaszi nap, megállunk egy percre. Nem kell már a kapuboltozat alá állni, a repesz, a bomba vagy egy átelleni golyó elől. Pali is ilyesmit gondolhat, mert hirtelen megszólal: — Most már majd csak rendbe jövünk, az üzlet is megindult szépen. Csak Nórika ne venné annyira a szívére azt a biciklit. Meg se mertük mondani Irén nénédnek. Belebetegedne. Futnék már vásárolni, ne bölcselkedjen most, ha egyszer elkezdi, nehezen hagyja abba, csak félfüllel hallgatom, de erre mégis fölütöm a fejemet: — Mióta biciklizik Irén néni? — Ne ízetlenkedj, kérlek, ez nem tréfa. Az aranybicikli tűnt el. Ötszáz napóleon volt beépítve egy biciklivázba. Itt állt a kis raktárban, egy tucat másik között, csak mi tudtuk, hogy melyik az. És elveszett a többivel együtt. Teljesen kirámolták ezt az üzletet. Aranybicikli! Színes tetejű sapkában gömbölyű arcú katona karikázik vidáman egy biciklin, vagy vezeti félkézzel, mint a vezetéklovat. Bombák csapnak le süvöltve, és salakronccsá olvad egy arannyal töltött fémcső is a többi közé. Házat épít, földet vásárol egy német szerelő, aki kincset talál az eldobott gépalkatrészek között. Sok évvel a háború után roncstelepen játszó kisgyerek találja meg és viszi haza gombfociba, csatárnak, a jó nehéz, kis fületlen gombokat. Ellopja valaki haza igyekvő, jön rajta árkon-bokron át, aztán az első tanyán eladja egy kerek juhsajtért. De esetleg elkerül a Szovjetunióba is, és karikázik rajta vidáman a most már micisapkás, gömbölyű arcú volt katona. — Borzasztó — fogom át egy percre Pal: vállát. — No, szerbusz, Palikám. Az istenfáját! Meg kellett volna nézni azt a Bowden-zsinórt, hátha az is üres volt belül! Fláthaabba meg platinarudakat dugtak! Nehéznek elég nehéz volt. Rohanok végig a tavaszi utcán. 11