Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

KERTÉSZ PÉTER A Tragédia a Barcsayban Meg nem mondom, mi késztetett e csaknem három évtizedes história feltámasztására. Talán az, hogy diákkorom legkielégítetlenebb időszakában játszódott, s minket, más sulibelieket is, akik a Tóth tánciskolában értesültünk a legújabb fejleményekről, valósággal eufóriás állapotban tartott. Olyannyira, hogy úton-útfélen színházat játszottunk. Gyurka unokaöcsém volt Ádám, Éva, valaakik anélkül, hogy valami világmegváltó szándék vezérelte volna őket, magától értetődő természetességgel készültek eljátszani névadójuk halhatatlan remekét, amely akkor már hét esztendeje nem szerepelt a Nemzeti Színház repertoárján. Az indok: peszszimista mü. A diákszínjátszókat azonban mindez nem érdekelte, azok a bizonyos ötvenes évek számukra leginkább annyit jelentetmint Lucifer, jómagam pedig az Úr hangja és a többiek. Soha nem felejtem el azt a késő őszi latyakos délutánt a Körút és a Wesselényi utca sarkán, az alkalmi egyiptomi színben, mikor Gyurka — akiről mindenki tudta, hogy udvarol a földrajztanárnőnek, s több hibátlan hexameterben vallotta meg szerelmét az operett akkori királynőjének — hamisítatlan Fáraóként így szólt kihűlő tetemem felett szipogó nejemhez, azaz sajátmagához: „Fel, hölgyem, e trón pamlagán a helyed!" A siker nagyon is leírható volt — úgy bámultak ránk a járókelők, mint két eszelősre. Dehát nem ezt akarom megénekelni, hanem a Madách gimnázium színjátszóinak hőstettét, tek, hogy történetesen akkor voltak gimnazisták, s a lehetőségekhez képest igyekeztek nem haszontalanul eltölteni az idejüket. Többet lehettek együtt, mint akik ma koptatják, meglehet, ugyanazokat a padokat, mert más, a könnyebb ellenállás irányába csábító program nemigen kínálkozott. Nem volt magnó, diszkó, sörparti, házibuli, apukától kölcsönkérhető gépkocsi s bizony zsebpénz se nagyon. Máshol, szűkebb térben kellett bizonyítani, csak azért is megmutatni önmagukat a fiataloknak. Akkor még nem kapott senki végbizonyítványt úgy a kezéhez, hogy aztán legalább egy nevelője emlékét ne őrizte volna egész életében a szívében. Visszatérve a históriánkra — alighanem a mai Gorkij fasorban lévő egykori evangélikus gimnázium általános iskolájában kezdődött. Annak is az ötödik osztályában, ahová Balogh Géza és Lengyel György járt. ők ketten teljesen egy húron pendültek, minden gondolatukat betöltötte a színház, s természetesen már eldöntötték, hogy egyikük színész, másikuk rendező lesz. Hatodikos korukban „már óriási repertoárjuk volt", így a többi között előadták a mesteremberek jelenetét a Szentivánéji álomból. A Markó utcai gimnáziumban, ha lehet, még elszántabban hódoltak szenvedélyüknek, s ha nehéz is elhinni: már-már úgy gondolkodtak, mintha egy állandó színházat reprezentálnának. A társulat szervezésében nagy segítségükre volt tanáruk, Staud Géza, akiről legalább annyit illik tudni, hogy a Sorbonne-on végzett; később főszerkesztője volt a Színház című folyóiratnak, dramaturgja a Madách Színháznak, munkatársa a Magyar Színházi Intézetnek, s nem olyan régen, nyugdíjasként, ő mentette meg a „kiselejtezéstől" az Állami Operaház teljes kézirattárát. Szóval Staud tanár úr tisztában volt azzal, hogy egy monológot bárki el tud mondani úgyahogy, éppen ezért a színjátszó csoportba jelentkezőkkel valamilyen helyzetgyakorlatot játszatott el, ahogyan azt Sztanyiszlavszkij csinálta volna. Az athéni szín Másodikos gimnazisták voltak, mikor bemutatták az első, egész estét betöltő darabot, a Revizort, Lengyel György rendezésében, aki emellett a polgármester szerepét is játszotta. Hlesztakovot Balogh Géza alakította. Az előadásnál, szocialista felajánlásának eleget téve, Tapolczay Gyula bábáskodott, a Nemzeti Színház kitűnő művésze, aki a híres Gellért Endre-féle felújításban a kórházi gondnokot játszotta. Még ugyanebben a tanévben mutatták be közös rendezésben a Bánk bánt, pontosabban annak egy keresztmetszetét, sok húzással, az Operaháztól kölcsön kapott, Oláh Gusztáv tervezte díszletekkel, a Bábszínház mostani, Jókai téri helyiségében. A darab ott ért véget, mikor Petúrék bejöttek, és győzött a forradalom Magyarországon, vagyis az egész ötödik felvonást elhagyták. Kamasz fejjel „kicsit abban a hiszemben, hogy ez ilyen egyszerűen megy a világban, és nem jön rá politikai válasz." Mint amilyen válasz volt például a kor egyik furcsa kérdésére a Berzsenyi gimnázium megszüntetése, illetve kitelepítése a Váci útra az 1952/53-as tanévben. A történet azért folytatódik mégis a Madách gimnáziumban, mert a harmadik osztályt „területi meggondolásból" ide irányították. Ahol is, annak rendje és módja szerint azonnal megkérdezték a fiúkat, hogy milyen DISZ-munkát kívánnak végezni, Lengyel György, Somody Éva és Balogh Géza a paradicsomi színben