Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - PRO URBE 1982

Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága 1982. február 13-án, Budapest felszabadulásának ünnepén a főváros fejlesztésében kifejtett áldozatos és eredményes társadalmi és politikai munkájukért PRO URBE kitüntetést adományozott: FÜLEKI JÓZSEFNEK, Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalat útburkoló szakmunkásának; DR. PESTA LÁSZLÓ orvosnak, a Fővárosi Tanács nyugalmazott elnökhelyettesének; DR. RAJTA FERENCNÉNEK, a XVIII. kerület Vörös Hadsereg út 100. sz. általános iskola tanítónőjének; SOMOGYI JÓZSEF szobrászművésznek, a Képzőművészeti Főiskola rektorának. PRO URBE 1982 Aszfaltgőzben térdepelve Az ötvenkét esztendős Füleki József nem éppen eszményi riportalany. Szűkszavú, kerüli a látványos kifejezéseket, s véletlenül se mond olyasfélét, ami előbb vagy utóbb szenzációba torkollna. Galgagután született, ma is odavalósi, jóllehet csak a hét végét s a piros betűs ünnepeket tölti kétszobás családi házában. A Bánk bán utcai munkásszálló az igazi otthona, ahol harmadmagával bérel egy szobát. Meg van elégedve. Van mosdó a szobában, zuhanyozó a folyosó végén, színes televízió, ízletes ebéd, vacsora, mindemellett főzési lehetőség, s tetejébe még azt se tudja, hogy horkolnak-e a szobatársai, mivel azok mindig nappalosok. Füleki József, azt lehet mondani, tízéves kora óta a maga ura, akkor halt meg az édesapja, aki uradalmi kőművesmester volt. Annyit tanulhatott meg mindössze tőle, hogy aki meg akar maradni, annak dolgozni kell. Jóformán mást se csinált eddigi életében. Eleinte a nővérével járt napszámba, oda, ahol éppen felfogadták őket. Igazi állása először a Nógrádkövesdi Állami Gazdaságban volt. Ott nem találta meg a számítását, így került Budapestre. 1951. november 26-án szegődött a Kátrányozó Vállalathoz útburkolónak. A vállalat időközben többször cégért cserélt, új meg új igazgatót kapott. Füleki József maradt. Nem nagyon ideologizálja a hűséget — jól bántak vele, s neki se akadt kifogásolni valója. Ennyi az egész. Különben is jó szakma ez, ha nem lenne az, biztosan odébb állt volna. Most meg különösen jó szakma, s van is látszatja a munkájuknak. Legalább hússzor annyi aszfaltot dolgoznak be naponta, mint az ötvenes években. Pedig a kézi aszfaltozás nem sokat változott, legfeljebb annyit, hogy már nem kis kazánokban, úgynevezett rejzerekben főzik a masszát, hanem úgy hozzák melegítő tartályokban a telephelyről. Nem favödrökben cipelik a gőzölgő aszfaltot, hanem talicskáznak, de ez igazán nem nagy változás. A legfőbb munkaeszköz, a simítófa ma is ugyanolyan, azzal kell finoman, egyenletesen kialakítani a burkolat végső formáját. Mert a simítófára s vele a kézi munkára mindig szükség lesz, akármilyen nagyteljesítményű gépsorok jönnek. Azokkal nem lehet felmenni a járdára, pótlásokat végezni, kátyúkat eltüntetni. Márpedig ezek a közlekedés erősödésével rendre újra termelődnek. Arról nem beszélve, hogy — tud ja a csuda, miért — ebben a városban majd mindenki felbonthatja a burkolatot, legyen az posta, gázművek vagy akárki. Elkészül az új járda, másnap jön a posta, s szépen végigvágja. Hibaelhárítás — olvashatja bárki —, ez ellen nincs apelláta. Közben befolyik a víz, felfagy, s már kész is a kátyú. Füleki József, aki időközben a Fővárosi Útépítő Vállalattól átigazolt a közterület-fenntartókhoz, nagyjából mindent elért, amit ebben a mesterségben el lehet érni. Jó ideig segédmunkáskodott, azután hengereltaszfalt-bedolgozó lett, mígnem 1968-ban útburkoló szakmunkás-bizonyítványt szerzett. Több mint húsz éve csoportvezető, s majdnem mindig kiemelt munkákra irányítják őket. így nem csoda, hogy a főváros valamennyi kerületében aszfaltoztak már járdát, sétányt vagy éppenséggel játszóteret. Nem is kell az utcanévtáblákat nézniük — a járdáról megismerik, hogy hol járnak. És még valami: Füleki immár tizennyolc éve éjszaka vonul fel az embereivel. Azért is, mert egyes területekre nappal képtelenség „rájutni", akkora a forgalom. No meg azért is, mert így, az ötven százalék pótlékkal, lényegesen jobb a fizetség. Nem olyan különleges dolog ez, meg lehet szokni, mint megannyi mást. Csak jól meg legyen szervezve a munka, vagyis ha végeznek az egyik helyen, már tudják, mi következik azután. Meg aztán ne legyen kifogás az anyag ellen, legyen benne minden, az előírásnak megfelelően, s a hőfok se híbáddzon. Mert ha valami nem stimmel, a főnök visszaküldi a szállítmányt, küldjenek helyette jobbat. Még akkor is, ha ezzel saját érdekük ellen tesz. Csak kifogástalan minőségű munkát hajlandó végezni s természetesen határidőre. Az emberei, számszerint hatan, ugyanolyan kétlakiak, szállólakók, mint jómaga—Szabolcsból, Hevesből, Nógrádból. S bár nem egy közülük már több évtizede tagja a brigádnak — bratyizás nincs. Füleki József senkivel se tegeződik, s nem csak azért, mert ő a legidősebb. Se lefelé, se fölfelé. Vagyis a főnökeivel, az üzemvezetővel és a művezetővel is tartja a három lépés távolságot. így szokta, s még nem csalódott ebben. Nincs is probléma a munkafegyelemmel. Télen csökkentett műszakban dolgoznak, este pontosan fél tízkor kezdenek. Március elsejétől már fél nyolctól dolgoznak reggel hatig. Nekik nem újdonság az ötnapos munkahét, jó ideje dolgoznak már e szerint a szisztéma szerint. Teljesítménybérben negyvennégy órát. Éjszakánként, ha minden klappol,400—450 négyzetméternyi járdát beborítanak. A főnökségen kiszámolták, hogy az elmúlt évben Füleki József és társai „mintegy hatvanhat ezer mázsa öntött aszfaltot dolgoztak be, ami megfelel 9400 folyóméter,^ 7 méter széles út koptató rétegének." Lehet csettinteni: ez igen! S tovább folytatni a számítást, hogy akkor harminc év alatt ennyi és ennyi kilót, folyómétert, szélességet teljesítettek. Természetesen a szemünk láttára, anélkül, hogy észrevettük volna. Pedig hol mindenhol megfordultak! Aszfaltoztak a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcában, a Lenin és a József körúton, a Madách téren, a Dohány utcában, a Bocskai úton, az Erzsébet-híd pesti és budai csatlakozó útjain, a Szent István körúton, a Népköztársaság útján, az Alagútban, a Lánchídon, a Belváros majd minden utcájában, az Újpesti rakparton, a Ferihegyi gyorsforgalmi úton s a Hungária körúti felüljárón. Van egy szép, jól berendezett lakókocsijuk, azt odavontatják a soron következő munkaterületre, s ha nem esik, akkor adjál neki. Éjszakáról éjszakára elkövetnek valamilyen varázslatot valahol Budapesten, amit figyelemre se méltatunk, csak dohogunk tovább, hogy bezzeg itt meg ott milyen iszonyatosan szemetesek, hepehupásak az utak, a járdák. Köszönet semmi, annál gyakoribb, hogy az ablakokból megdobálják őket amúgy viccesen, vagy éppenséggel kihívják a rendőrséget csendháborításért. Füleki Józsefnek két forint ötvenkét fillér volt az első órabére, már a jó forintból. Jelenleg huszonhét forintnál tart, s havonta megkeres nyolc, nyolc és fél ezer forintot. Nem kevesli. Jut belőle mindenre. Ladája is van 1300-as, igaz, a veje soffirozza, mert neki fiatal korában megsérült az egyik szeme, nem kaphat jogosítványt. Nem is tudja hirtelen, hányszor volt kiváló dolgozó, azt meg mástól tudom, hogy vezérigazgatói dicsérő oklevelet is kapott. Legbüszkébb a harmincéves törzsgárda tagságára. Akikkel együtt kezdett dolgozni, vagy régen elmentek nyugdíjba, vagy máshol próbáltak szerencsét. Ketten-hárman ha vannak a régiek közül. Nem vonzó szakma az útburkolás. Füleki József mégse bánkódik, hogy ilyesfélére adta a fejét. Szakmunkás négy elemivel. A legjobbak közül való. Fele életét görnyedve tölti, ám a gerince fikarcnyit se veszített egyenes tartásából. Évtizedek óta pesti kenyeret eszik, de valahogy megmaradt vidéki embernek. Egyetlen urbánus vonást nem vett magára. És mégis többet tett ezért a nyughatatlan városért jónéhányunknál, akiknek, meglehet, már az ükapja is itt koptatta a flasztert. K. P 13